Képviselőházi napló, 1892. XII. kötet • 1893. április 26–május 30.

Ülésnapok - 1892-210

210. orsssrtgos ülés 18»8. május 2-án, kedden. 131 A múltkor egy határozati javaslatot volt szerencsém benyújtani, a melyben a népoktatás államosítását, a kötelező és ingyenes oktatásnak törvényhozásilag leendő szabályozást kértem kimondani. Ennél a határozati javaslatnál nekem a zárszóhoz is jogom lett volna. Nem azért, mintha kecsegtethetném magamat a merészséggel, hogy az én szavam a szavazáson valamit változtathatott volna, beszélek most erről, hanem azért, meri a törvényhozás iránt tartozó tiszteletből köteles vagyok elmondani, hogy mikéntjutottam abba a furcsa helyzetbe, hogy én a zárszavamat, melyet elmondani akartam, el nem mondtam. Háiomnegyed egy óra volt; gróf Apponyi Albert képviselő úr még beszélt, utána* még egy szónok is fel volt írva, továbbá tudtam, hogy a minister úr nyilatkozni fog, és hogy azonkívül a szombati ülés napirendjére még kérvények is ki voltak tűzve. Én tehát tiszteletteljes kérdést intéztem az elnök úrhoz, vajjun nyugodtan távozhatom-e a képviselőházból, és hogy kerűl-e reám a zárbeszédelmondásának sora. Nem kétlem, jóhiszemüleg, azt a megnyugtató választ kaptam, hogy ez semmi esetre be nem következik, s én elutaztam. (Derültség jobb felől.) De ez meg csekélyebb része a dolognak. Megtörténik ekkor az, hogy feltétetik az én határozati javaslatom szavazásra és szembeállíttatik az a törvényjavaslattal. A t. elnök úr, a képviselőház mélyen t. elnöke úgy tette fel a kérdést, hogy, ha én magam jelen vagyok, kénytelen lettem volna saját határozati javaslatom dlen szavazni. Már most, t. ház, azt is tudom, hogy ez nem szándékosan történt, de a mikor itt egy képviselő kijelenti, hogy a törvényjavaslatot általánosságban elfogadja, a mikor az a képviselő, akár legyen is, világos magyarsággal kifejti álláspontját, hogy határozati javaslatát oly czélból adja be, hogy a népoktatási törvény megfelelő revisioja eszközöltessék, s a képviselőház elnöki székéből a kérdés mégis a törvényjavaslattal szemben tétetik fel: akkor nekem, a ki mély tisztelettel adózom az elnök úr személye, jóakarata és jóhiszeműsége iránt, judieiuma iránt annyira kétségbe kell esnem, hogy jövőre kénytelen leszek a legnagyoab ellenőrzést gyakorolni, hogy hasonló módon ne jusson a parlament abba a kényes helyzetbe, hogy azok is, a kik meg akarnak szavazni egy határozati javaslatot, az ellen legyenek kénytelenek szavazni, mert a törvényjavaslatot magát elfogadják. (Helyeslés a szélsőbalon.) De ez kisebb része a dolognak, t. ház. Ha a parlamentben a népoktatás kérdése szőnyegen forog, s ilyen, az európai közvéleményt mozgató fundamentális oktatás politikai kérdés vettetik fel, — nem mondom, hogy én találtam ki, hiszen a minister úr tudja, hogy e kérdésnek van litteraturája, és van históriája, — akkor a legkevesebb, a mit a parlamentben várhatunk, hogy a t. szakminister úr legalább legyen annyira kegyes, hogy megmondja, vájjon híve-e ezen rendszernek, igen, vagy nem? De a t. minister úr csak annyit mondott, hogy ne méltóztassék ezt a határozati javaslatot elfogadni. Hogy ez argumentatió azzal a szabadelvtípárttal szemben, a melynek az is elég, ha a t. minister úr egyszerűen azt mondja, hogy ne tessék elfogadni ezen határozati javaslatot, ezt elhiszem; de engedjen meg nekem a minister úr, hogy az alkalmat újra megragadjam; újabb beszédet nem akarok ugyanezen kérdésről tartani, s fentartom magamnak, hogy a jövő költségvetés alkalmával bővebben foglalkozzam ezzel, de a mikor a minister úr ezen határozati javaslattal szemben csak annyit mondott, hogy elfogadott volna egy határozati javaslatot, a mely őt egyenesen a népoktatásügy revisiojára utasítja, de nem mondta míg, hogy híve-e a minister úr akár az államosításnak, akár az ingyenes oktatásnak, nem pro nunc ezen törvényjavaslatról beszélek, hanem a jövendő törvényalkotás munkája szempontjából még nem is tájékoztatja a minister úr a házat: akkor engedje meg, hogy egész világossággal, s egész tisztelettel arra kérjem, hogy legalább legyen szíves bennünket tájékoztatni az iránt, hogy a kultuszminister, a vallás- és közoktatásügyi ügyek jelenlegi kezelője, híve-e ezen rendszernek, s szándékozik-e valaha ezen rendszerre lépni vagy pedig nem? (Helyeslés a ssélsö baloldalon.) Ha nem, akkor legyen oly kegyes, fejtse ki álláspontját az iránt, hogy miért nem. Ez volt ezélja a határozati javaslatnak, még pedig azért, mert ezen törvényjavaslat mellett — meglehet, balga módon, helytelenül — abban a téves felfogásban voltam, hogy a t. kultuszminister úr, a ki támogatója az egyházpolitikai kérdésekben a kormány álláspontjának, sőt nemcsak támogatója, de annak egyik vezérszereplője, ha bírt azzal a bátorsággal, hogy abban a kérdésben a felekezetek jogaiba belenyúljon, holott egyik legnagyobb számú felekezet szentségnek deklarálja a házasságot, ha bírt azzal a bátorsággal, hogy elveszi az anyakönyveket a felekezetektől, hát itt a népoktatás kérdésében bizonyára bírni fog azzal a férfias bátorsággal, hogy levonja ezen a téren a consequentiát, és az államosítás mellett fog lándzsát törni, annyival inkább, mert ezen minimum kérdésének megállapításánál, úgy látom, a t. minister úr a számításokat arra alapítja, hogy a minimumot, a melyet ő megállapít, minden felekezet igénybe fogja venni, úgy, hogy az ő számadása olyan alapra van helyezve, hogy 17*