Képviselőházi napló, 1892. X. kötet • 1893. márczius 7–márczius 24.
Ülésnapok - 1892-187
Í8t. opsüágos Illés 1808 ináfenius 28-án, esfltM8k»m %C y <f felől.) A tételt különben elfogadom. (Helyeslés bal felöl.) Eötvös Károly: T. ház! (Halljuk! Halljuk !) Tökéletesen félreértett, sőt sok tekintetben félremagyarázott szavaim helyes értelmének előterjesztésére kérek a í. elnöktől és a t. háztól kegyes engedelmet. (Halljuk ! Halljuk!) Gr. Apponyi Albert t. képviselőtársam felszólalásának végső szavaiban feltétele en visszautasít valami oly állítást, oly irányt és tendentiát, mely hogy az enyim volna, azt sem beszédemből ki nem veszi határozottan, sem feltétlenül nem állítja, és mégis azon szavakkal jelzi: hogy kénytelen volna visszautasítani. (Felkiáltások bál felől: Hal) Ezzel a »ha« propositioval ily személyes természetű, de egyúttal igen komoly tárgyi természetű dologban talán nem szokás élni. Beszédemre már tegnap volt kegyes igen t. képviselőtársam magán úton azt a megjegyzést tenni, hogy kár volt abban bizonyos dolgokat mondani. Én beszédeimre készülni fájdalom, nem szoktam, azért, mert nincs időm. Egy kétórás beszéd végén az én elmém már csak fél gőzerővel működik, tehát meg lehet, hogy a kifejezés nem mindig olyan, a milyennek magam is szeretném, de ép azért tegnap megnéztem a gyorsírói jegyzeteket; csak megnéztem, nem corrigáltam ép e pontnál, és egész nyugodt lélekkel mondhatom, hogy beszédemnek az a része ilj feltevésre egyáltalában nem adhat okot. Egyenesen megkülönböztetek két dolgot. Az egyik a katholikusok autonómiája, a melyet lelkem egész melegével óhajtok, (Helyeslés a szélső baloldalon.) a melyről azt mondtam, hogy azt a szabadság minden igaz és okos barátja egyenlően óhajtja. Csak annyit teszek hozzá, hogy a világtörténelemben — ezt nem tegnap mondtam, csak most mondom — ehhez hasonló nincs, ennek párja sehol sincs. Tehát csak a módját, mértékét és helyes korlátait kell megtalálni, de természetesen ez a katholikusoknak legalább is ép oly szent feladatuk, mint minden hazafinak, a felett hát gondolkodjanak, hogy ä helyes módját, mértékét és határait megtalálják; de ezen helyes mód, mérték és határok közt, ismételve mondom, lelkem egész melegével óhajtom, sőt tegnap mellékesen azt is hozzátettem, hogy azt a katholikusok belügyének tekintem. Ez az egyik, a mit beszédemben mindenki, mint különösen distinguált dolgot feltalálhat, ha figyelemmel megnézi. A másik az, hogy kivált a mi történelmünkben és társadalmunk történetében volt egy úgynevezett conservativ, aulicusés reactionarius párt, szóval az a párt, melyet valamikor úgy neveztünk, hogy: 47-es párt. Erről azt mondtam, hogy mindig ártott a nemzetnek. Ártana ezentúl is, mert egyebet sem tudna tenni, mint ártani. Es azt, mondtam, hogy 1871-ben az autonómiai javaslatot nem egyedül Deák Ferencz tette félre, hanem Deák Ferencz és az akkori kabinet ; hogy pedig félretették, erre igen sok okuk volt, melyekre nem terjeszkedtem ki, hanem mély tisztelettel a ház iránt kijelentettem, hogy az autonómiára vonatkozólag elfoglalt álláspontom tárgyában most nem beszélek, mert már kifáradtam és az ülésnek is vége volt. Sok okuk volt — mondtam — de egyik okuk az volt, hogy maga Deák Ferencz 1867-iki művét nem a balközéptől és a szélbaltól féltette, mert az volt a feltevése, hogyha a balközép és a szélbal lerombolná is, azzal az erővel, a melylyel lerombolná, helyébe esetleg egy jobbat tudna a nemzet érdekében tenni, hanem féltette a 47-es párttól, a melyet igaz, hogy erős kifejezéssel talán conservativnek, talán aulikusnak, talán reactionáriusnak is mondottam. Minthogy pedig oly jelenségeket vett észre, hogy ez a párt és nem a katholikusok, — a katholikus autonómiai mozgalmat és az ott felmerült elemek némely részét talán arra akarná felhasználni, hogy megalakuljon, és miután ezzel a párttal szemben nagyon féltette művét, semhogy az autonómia incidens és ürügy legyen arra, hogy ez a párt megalakuljon, maga is közreműködött a kabinettel együtt arra, hogy ez a munkálat akkor félretétessék. Bocsánatot kérek, de ebben absolute lehetetlen akár féltékenységet, akár pedig a ma gyár katholikusok gyanúsítását látni. Semmi sincs tőlem távolabb mint az, hogy a katholikusoktói vagy a katholikus autonómiától lett volna okom félni. Én bizonyára rámutattam volna arra a rettentő tévedésre, a melyet a mi felekezeti iskoláink belevertek nemcsak a katho likusokba, hanem a nem katholikusokba is, a melynél fogva a mi társadalmunk némely részének fe!fogásában a katholikusokra nézve az a téves néf;et uralkodik, mintha a katholikusok esetleg az udvari törekvéseknek, a germanisationak, a reaetionak lennének vagy lettek volna a múlt századokban szolgálatában. így tanítják ezt az iskolákban a régi felekezeti szellem szerint. A protestáns i«kolákb <n nem tanítják a történetet tökéletesen tisztán a katholikusokra nézve, a katholikus iskolákban pedig nem tanítják tökéletesen tisztán a protestánsokra néz?e. En pedig a történetből azt tanultam, hogy a katholikusok magyar része, a magyar katholikusok Magyarországnak a szabadságnak és a magyar állam függetlenségének védelme tekintetében sohasem adottak hátrább, minta protestánsok. (Úgy van!) Ezt tanultam, tapasztaltam; de egyúttal tapasztaltam azt, hogy a bécsi udvar politikusai az Ausztria, egységére, az absolutis-
