Képviselőházi napló, 1892. X. kötet • 1893. márczius 7–márczius 24.
Ülésnapok - 1892-185
||g í§S. orra**©* fflés 1808. márestta H»én, k«lí»ii. 7 vak is előfordul. így találtam ezt pl. Padragon Mátyás Sándor családjában, hol 3 vak ; Keszthelyen a Móroz családban, hol 4 vak és Sz.-Ivánon a Jéman családban, hol 7 vak fordált elő. Ezen esetek indítottak engem arra, hogy a vakügyet tanulmány és felszólalás tárgyává tegyem. (Élénk helyeslés.) Magyarországon ugyanis egyetlen intézet van, mely a vakok képzésével hivatásszerűen foglalkozik. Ezen intézetbe fel lehet venni a legnagyobb erőltetés mellett 90 növendéket; az intézeti összes alapítványok száma 82, ebből országos csak 28. Az intézetbe a szervezési szabályrendelet szerint csupán 8—16 év közöttiek vétethetnek fel, a tanítási határidő 7 — 8 év, felvételre előjegyzett, s 8-ik életévét betol tött növendék van vagy 127. Miután pedig igen helyesen és czélszertíen azon igazságos elv állíttatott fel a vakok intézeténél, hogy átugrás, vagy mellőzés soha senki kedvéért nem történhetik, miután évenkint csak 8—9 növendék hagyja el az intézetet: mikor kerül hát a sor arra a 127-ik előjegyzettre? Igen egyszerű reá a felelet, hogy a folyamodók legnagyobb részére a felvétel sora soha reá nem kerülhet. Ép ez okból számtalan azok száma, kik be sem nyújtanak folyamodást. Mi történik azután azokkal a szegény vakokkal kik nem juthatnak be a vakok intézetébe? Ezek a szerencsétlenek félvadságban nevelődnek fel; népiskolák látogatá sara kötelezve nincsenek, természete-, hogy nem is járnak; a szép és nemes iránti lelkesedés keblükben fel nem támasztatván, saját jövőjük biztosítására, tisztességes és becsületes munka után való megélhetésre sohasem is vergődhetnek. Foghatják tehát a koldusbotot, kereshetik maguknak a vakvezetőt, kikből a bűnügyi statisztika szomorú adatai szerint rendszerint Magyarország legczégéresebb gonosztevői lesznek. Az állam jól felfogott érdekéből üdvös és hasznos tehát, ha e szerencsétlenek, kik oktatás és nevelés nélkül a társadalomnak csak terhére vannak, oktatás által minél értelmesebb és munkaképesebb egyénekké kiképeztetiiek. Mik ennek az első feltételei, s miként lehetne és kellene ezt valósítani, arról kívánok röviden szólani. (Halljuk!) A vakok intézetének király-utczai háza 1835-ben midőn építtetett, s az árvíz után, midőn újból felemeltetett, a városon kivííl egészséges csendes helyen állván, teljesen megfelelt czéljának és rendeltetésének. Czéljáúi állíttatott fel alapításakor a vakoknak erkölcsileg jámbor emberekké, polgárilag is használhatókká, főleg zenészekké való kiképezése és a vaknövendék tartásának terhei alól övéinek 7 — 8 évre való feloldozása. E»y-egy alapítvány 100 — 200 frt kamatjövedelmet biztosított az intézetnek, s ebboi ass akkori viszonyok között, s az akkori tanmód szerint a 20—25 számra rúgó növendék részére bőségesen lehetett fedezni a szükségeseket, s így rendeltetését teljesen betöltheté. Most azonban, midőn a vakok háza úgyszólván a város közepén a legzajosabb részea van; midőn az alapítványok száma 25 röl 82-re emelkedett, mihez az intézet helyiségei szűkek, ipari oktatásra egyáltalán alkalmatlanok; midőn az oktatás rendszere teljesen megváltozott, a mennyiben czéljáúi nemcsak az alapításkor felvetteket tűzé, hanem, és főképen, hogy a vakot lehetőleg keresetképessé, s így önálló megélhetésre alkalmassá tegye; midőn egy-egy növendék eltartása és nevelése átlag 440—450 frtba kerül, s végűi midőn az egészségügyi viszonyok is teljesen mást kívánnak, mint az alapítás idején, akkor kétségtelen, hogy az intézet ott a hol van, és úgy a mint van, sem czéljának, sem rendeltetésének többé meg nem felelhet. Már boldogult emlékű b. Eötvös József cultusminister 1870-ben hangoztatta, hogy legalább három országos vakintézet állítandó, s ezek felállítását kilátásba is helyezte; a vakügyet ellenőrző országos bizottmány már 1852-ben kimondotta, hogy vidékenkitit országos ápoldákra, közös dolgozó műhelyekre van szükség, a hol ugyanis a vakok intézetéből kikerülő fiatal növendékek munkájukat értékesíthessék, s megerősödésükig, teljes kifejlődésükig társadalmi felügyelet és ellenőrzés alatt lehessenek. A gyűjtést ezen intézetekre meg is kezdette a bizottmány, az alapítványok összege azonban 8 —10.000 frtnál többet máig sem tesz ki, Eötvös után jött Trefort, kinek valósítani kellett volna elődje Ígéreteit, ki azonban e helyett még az egyetlen intézet államosítását sem akarta, nem tartván czélszerűnek a humanitárius intézeteknek állami kezelés alá vételét. 1878-ban ez mégis megtörtént, ápolda, vagy közös dolgozó műhely azonban sem akkor, sem azóta fel nem emeltetett. Ezen ápoldákra és dolgozó műhelyekre pedig nálunk annál inkább szükség volna, mert a mi tanrendszerünk szerint csak 7, legfeljebb 8 évig tartatnak benn a növendékek, így tehát egész fiatalon, úgyszólván gyermek-éveikben kerülnek ki az intézetből. A külföldön 13—14 évig tart a tanfolyam, mégis mindenütt vannak ápoldák és dolgozó műhelyek, hol az iskolából kikerült vakok folytathatják iparukat, biztosíthatják megélhetésüket. S mi történt nálunk e téren 41 év alatt? Szomorú reá a felelet. Sem az állam, sem a tárI sadalom nem tették meg kötelességüket. Vizsgáljuk csak a statisztika adatait (j azonnal szembeötlik nagyfokú hátramaradottságunk. Magyarország lakosságának száma volt 1870-ben 13,648.000 lélek, vakjainak létszáma
