Képviselőházi napló, 1892. X. kötet • 1893. márczius 7–márczius 24.
Ülésnapok - 1892-174
6 17*. orsüägos ülés 1898. De áttérve az 1890. február 26-iki rendeletre, mint, mely a kormány egyházpolitikájának kiindulási pontját és alapját képezi, e téren sem . akarom tovább fíízni azon vitát, hogy vájjon törvényes-e ezen rendelet, vagy sem, és pedig azért nem, mert bár a t. cultusminister úr iparkodott ugyan annak idején álláspontját és felfogását plausibilissé tenni, de azon számos jogi argumentumok egyikét sem hallottam részéről eddigelé megczáfolva,melyeket akkor vele szemben felhoztam. Igenis, óhajtok azonban e tekintetben két dolgot constatálni. Az egyik az, hogy az igen t. cultusminister úr azon jelenségből, hogy az a támadás, mely az ő rendeletével szemben keletkezett, később átment egyúttal az 1868 : LIII. tcz. is, azon következtetést akarja levonni, hogy tulajdonképen a támadt vallási mozgalmaknak és a vallási béke megzavarásának nem az ő rendelete, hanem az 1868: LIII. te/, lett volaa előidézője. A t. minister úr, úgylátszik, elfelejti azt a körülményt, hogy az 1868: LIII.tcz.-kel, melynek különben megfelelő módosítását, mint más alkalommal kifejtettem, magam is óhajtom, mégis 22 évig, egész az ő rendeletének kibocsátásáig, mégis csak vallási békében éltünk, és ezzel szemben legalább számbevehető ellenállás és agitatio nem foglalt helyet még a rendelet kibocsátása után sem addig, míg maga a rendelet a képviselőház többsége által, mint az 1868: LIII. tcz. szükségképeni folyománya és corollariuma, nem állíttatott oda, ekkor aztán nagyon természetszerű volt, hogy azok, a kik a rendeletet sérelmesnek tartották, kénytelenek voltak a támadást nemcsak a rendelet ellen, hanem azon törvény ellen is, a mely ezen rendelet forrásának jeleztetett, kiterjeszteni. Hiába iparkodik tehát a t. minister úr azt elvitatni, hogy a támadt vallási izgalom alapokát és eredeti forrását nem az ő rendelete képezte, mert ennek a tények homlokegyenest ellent mondanak. (Helyeslés bal felöl.) A másik, a mit constatálni óhajtok, az, hogy annyit maga a t. minister úr is elismervén, hogy a vallási izgalomra legalább alkalmul az ő rendelete szolgált; de elismervén egyúttal azt is, hogy az ő rendelete a katholikus lelkészeknél lelkiismereti eonflictust idézett elő, ez által maga a t. minister úr tört pálczát a rendeletének, ha nem is törvényessége, de legalább is czélszeríísége és politikai eszélyessége fölött. És én csakugyan nem tudom belátni véges eszemmel, hogy akkor, mikor ezen rendelet felől annak kibocsátója is ekkép gondolkozik, mikép egyeztethető össze az annyiszor hangsúlyozott állami tekintélyivel ezen rendeletnek további, akárcsak ideiglenes fentartása is. Én nem hiszem, hogy az állam tekintélye azt kívánná, hogy a czéltmárczius 7-én, kedden. tévesztett rendelettel polgárainak egy nagy része továbbra is lelkiismereti conflictus kényszerhelyzetében tartassék s fentartassék a közigazgatási és bírói hatóságoknak akár csak az első forumokon is előforduló oly forma eonflictusok lehetősége, mikép az a komáromi esetben történt: a lelkész akár kiadja az anyakönyvi kivonatot az azt kívánó szülőknek, akár nem, mindkét esetben sújtassák büntetéssel, csakhogy egyszer a bíróság, máskor meg a politikai hatóság által. Ha ily irányban történik az állam tekintélyére hivatkozás, akkor az valójában a nagy súlyú jelszavakkal való, meg nem engedhető játék. Meggyőződésem, hogy inkább felelt volna meg úgy az állam érdeke, mint a vallási béke helyreállítása szempontjainak, ha a t. minister úr abban a perezben, melyben felismerte rendelének téves voltát, azt visszavonta volna; sőt az egyházpolitikai kérdések békés, nyugodt megoldásának ma is szolgálatot tenne, ha azt a rendeletet mihamarább visszavonná, mert a status quo ante, legalább egyelőre való helyreállítása a felizgatott kedélyeket lecsillapítaná és előkészítené ezen kérdéseknek megfelelő megoldását is. És ha már a t. minister az ő rendeletét nem annyira az állam tekintélye, mint saját tekintélyének fentartása szempontjából minden áron pótolni akarná valamelyes intézkedéssel, ennek olyannak kellene lennie, mely nemcsak megfelel az 1868: LIII. tcz. szellemének, hanem egyúttal alkalmas a támasztott izgalom lecsillapítására is. És ez csak az lehet, — a minél tovább menni nem volna czélszeríí, — hogy a legközelebbről érdekelt feleknek, a szülőknek s csakis azoknak adassék meg az actoratus joga az u. n. elkeresztelési esetekben, a mi egyszersmind ugyanazon mérvben biztosítaná a törvény végrehatását, mint az elkeresztelési rendelet, csakhogy lelkiismereti conflictus s minden büntetés kiszabásának szüksége nélkül. Hisz a törvény végrehajtása most is csak ott érhető el, a hol a panasz tétetik; már pedig panasz ma sem szokott tétetni, a hol a különbüz'i egyházak lelkészei egymással összhangban élnek, noha elkeresztelések ott is fordulnak elő, hanem ott, a hol ezek személyes viszálykodásban vannak. Ezen módozat mellett tehát a lelkészek nem jönnének egymással Összeütközésbe s így a felekezeti harcz ez úton tovább nem is szíttatnók. S én, t. ház, áttérve most már egyúttal az állami anyakönyvek kérdésére is, ezt sokkal megfelelőbb ideiglenes kisegítő eszköznek tekinteném, mint az állami anyakönyvek oly módú partialis életbeléptetését, a milyet a a t. ministerelnök úr programm-nyilatkozatában kilátásba helyezett, hogy t. i. az csak ott, a hol valamely lelkész megtagadja az anyakönyvbe való bejegyzését annak, hogy a vegyes házas