Képviselőházi napló, 1892. X. kötet • 1893. márczius 7–márczius 24.
Ülésnapok - 1892-177
17?. orsziígos ftlés 1898. márezins 10-én, pénteken. 103 ségletei. Tudjuk, hogy alapok, alapítványok, községek, egyházak számos és különböző fokozatú iskolát, tartanak fenn, de engem ez semmikép sem elégít ki, mert meggyőződésem az, hogyha ezéltudatos, nemzeti irányú eulturalis politikát akarunk folytatni, akkor azon czélokra, a melyek kell, hogy az ország legfontosabb czéljai legyenek, legfontosabb érdekeit képviseljék, magának az államnak kell többet tenni és áldozni. Ezen meggyőződésemhez képest, teljesen csatlakozom a közoktatási bizottság azon óhajtásához, melyet a t. ház előtt fekvő jelentésének utolsó pontjában fejez ki, midőn ismételten azon óhajának ad hangot, hogy e tárcza czéljaira az eddiginél sokkal nagyobb költségek irányoztas sanak elő. Méltóztassanak elhinni, t. ház, hogy, ha ezen óhaj csak részben is teljesülne, ha csak valamivel nagyobb összegek bocsáttatnának a közoktatás czéljaira, azon pénznek annyi felé volna helye, hogy hamarjában azt sem tudná az ember, hogy hol kezdjünk hát valamit tenni, mikor mindenhol oly sokat kellene tennünk. Én, saját meggyőződésemet követve, okvetlenül a népoktatás terén kezdeném a fejlesztést, inert ezen ügyet, a melynek hatása e társadalom legszélesebb rétegeire terjed ki, tartom valamennyi közt a legfontosabbnak. (Helyeslés a szélsőbalon.) Tagadhatatlan ugyan, elismerem, hogy a népoktatás terén újabb időben tapasztalunk is némi haladást, ismerem a minister úrnak e tekintetben való jó szándékát és törekvéseit. Ily haladásul különösen kiemelhetem a kisdedóvás ügyének az utóbbi időben való fel karolását, a mely ha nem is elégít ki teljesen, de a melyet helyes úton fejlődő állapotban látok. És ha teljes elismerésemet fejezem ki ez irányú tanügyi politikánk iránt, legfeljebb azt sajnálhatom, hogy a minister űr, ki erélyének oly bámulatos jelét adta a katholikua papsággal szemben, midőn clkeresztelési rendeletét fentartania és megvédenie kellett, hogv e?.t az erélvt alkalmazza az igen t. pénzügyminister úrral szemben is, (Helyeslés a szélsőbalon.) mikor nemzetiségi vidékeken felállítandó kisdedóvók költségeiről van szó. (Helyeslés a szélsőbalon.) T. ház! ígértem, hogy egyáltalában, nem fogok tanügyi kérdésekkel hosszasabban foglalkozta. Még csak egyet. A mostani időben talán legnagyobb szabású reform kérdését említem meg, az egységes középiskola kérdését, ezt sem azon czélból, mintha annak lényegébe akarnék behatolni, csak azé t, hogy nagyon kérjem az igen t. közoktatásügyi minister urat, hogy ezen eszmének, a mely tökéletesen az övé, és első felvetésétől fogva sajátja, megvalósítását tőle telhetőleg siettesse, mert ha látom azt, hogy a középiskolai enquete tanácskozásai óta immár egy év telt el, és az erre vonatkozó munkálatok, különösen azon iskolának tanterve még kidolgozás alá nem került, attól kell tartanom, hogy a hosszú előkészítés és a hosszú huzavona által el fog posványosodni e kérdés, és attól is kell tartanunk, hogy esetleg más kezekbe fog kerülni az eszme megvalósításának munkája, melyek talán nem fogják ez ügyet oly szeretettel felkarolni, mint tette volna az eszme atyja, az igen t. minister úr. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Csak ennyit óhajtottam a tanügyi kérdésekről említeni, s ezek után bátor leszek áttérni az egyházpolitikai kérdésekre; azokra a kérdésekre, melyek egy idő óta általános ideges nyugtalanságban, izgatottságban tartják nálunk a, kedélyeket és melyek oly általános érdeklődést tudtak felkelteni maguk iránt, mintha bizony összes jólétünk, boldogságunk, existentiánk ezen néhány fölvetett eszme megvalósításához, avagy meg nem valósításához lenne kötve. Az igen t. minister úr múlt kedden a vita elején tartott beszédét azon kérdés felvetésévei kezdette, hogy az egyházpolitikai helyzet tulaj donképen miképen alakúit, miképen jutott el odáig, a hol most tényleg vagyunk. A t. minister úr a helyzet jelenlegi alakulásának kiindulási pontját azon rendeletben találta, melyet 1890. február havában kibocsátott és bebizonyítani igyekezett azt, hogy őt e rendelet kibocsátásakor teljes jóhiszeműség és azon meggyőződés vezette, hogy a rendelet senkinek lelkiismeretébe, hitelveibe ütközni nem fog. Ebből azután levonta, azt a következtetést, hogy ha tehát a helyzet jelenlegi alakulásával bizonyos felelősség vagy bizonyos ódium jár, az a felelősség és :;z az ódium nem a kormányt terheli. Két dologban tökéletesen egyetértek a t. minister úrral. Elismerem azt, hogy a jelenlegi intereonfessionalis viszonyoknak kiindulási pontját a februári rendelet képezte, és elhiszem a t. minister urnak azt, hogy ő a rendelet kibocsátásánál teljesjóhiszeműséggel járt el; elhiszem azt is, hogy az 1890-ik év előtti gyakorlatból indult ki, melyből néhány példát említett fel, és mit én jóhiszeműségének bizonyos indokául elfogadom. De már a harmadikban a eonsequentiában nem adok igazat a t. minister úrnak. Mert a, helyzetnek ilyen alakulásáért, a viszonyoknak egészen elmérgesedéséért, a békének felzavarásáért én teljes mértékben a minister urat és azokat teszem felelősekké, a kik politikájával solidaritást vállaltak és ebben őt tímogatfcák, (Felkiáltások a szélsőbalon: Űgy van! Úgy van!) mert nemcsak azt terheli a felelősség, a ki ro ^szhiszeműleg járt el, hanem azt is, a ki jóhiszemtíleg megtesz valami intézkedést, és látván a rossz hatást, és látván azt a visszahatást, melyet
