Képviselőházi napló, 1892. VIII. kötet • 1893. január 20–február 11.

Ülésnapok - 1892-140

182. orsiáge-s ttlés V&l. jannirStl.én, szombaton gf tükre, mely például szolgál államférfiaknak, az ékesszólásnak és gondolatszabadságnak a szószéke, de mindenek felett a színház Hellastól kezdve napjainkig temploma a nemzeti ügynek. (Igás! Ügy van!) És ha van nemzet, a mely le van kötelezve színművészeiének, minden esetre legelső sorban a magyar nemzet az, (Úgy van! Úgy van!) melynek művészei és írói együtt baladva legtöbbet tettek a magyarságért, tettek akkor jutalom, elismerés, munitio és fegyverzet nélkül, midőn maga a politikai testület, az országnak háza, a parlament alélt volt, sőt a magyar nemzet nyelvét, a magyar anyanyelvet üldözték és mellőzték, legnagyobb csapásául az utókornak. (Igaz! Igás!) Ezen felül nem lehet mellékes bármely disstingnalt és előkelő politikai testületre nézve sem az, hogy milyen fejlettséggel bír az ország drámai művészete, mert a legmaradandóbb emlékeket, a melyek a nemzet életét is tálélik, egy nagy talentumnép különösen irodalmának és művészetének csúcspontját képező drámájában emeli magának. Ebben örökítette meg magát a régi Görögország, a mely kis nemzet vala, de a classicismus hallhatatlan példája maradt úgy, hogy a nagy Róma csak követte és irigyelte, de nem volt képes utolérni. (Igaz! Úgy van!) A modern nemzetek közül a nagy Anglia két—háromszáz évvel ezelőtt bírt csak oly nagy lépést tenni a drámai költészet tekintetében, mely az emberi haladásnak nagy lépcsőjét jelzi a régi görög dráma költői tríasához képest. Ezóta csak imitt-amott jelentkeznek nagyméretű tünetek, törekvések arra, hogy az emberiség geniusa elérhesse a csúcspontot ismét, hogy űj haladási stádiumot ;tdjon az emberiség psichologiájának visszatükrözésében. Még oly nemzet is, mint a minő fi franezia, mely a társadalom reformját megcsinálta, nem volt képes a drámában a legmagasabban kitűnni. Megelégszik az alantasabb comoediának, a vígjátéknak művészetével. Nálunk elmondhatjuk objective, hogy az összes európai irodalmakat véve párhuzamul, a magyar nemzet már nemzeti drámájában tüntetett feh és pedig irodalmi újjáébredésünk hajnalán oly nagyszerű sikert, oly eredményt, mely mintegy vulcanikus hegy emelkedett ki a ma gyár síkságon, és melyre — Katona »BánkBán«-jára — nézve a külföld figyelme fel van már híva és constatálják a világirodalom-ismerők, hogy e mű valóban versenyez a legelső drámai alkotásokkal. (Tetszés bal felöl.) Ezért a politikusok ne mellőzzék, sőt ragadják meg a leghatalmasabb fegyvert nemzeti életünk nagygyá fejlesztésére: a. művészeteket, különösen a színpadot. (Tetszés hal felől.) Kívánom, hogy különösen a megkötött kezű nemzet, a lelánczolt Prometheus, minő a magyar nemzet, a dualismus miatt, a nemzetiségi kérdésekben s őseink mulasztása miatt a múltban a legközelebb lefolyt alkotmányos korszak érthetetlen hanyagsága és vaksága miatt most is hátramaradva: legalább ez úton pótolja azt, a mi miatt nem hiszem, hogy őseink nyugodtan alhassanak sírjukban. Nem hiszem, hogy Szt. István király óta a magyar nagyobb bűnt követett volna el maga ellen, mint a midőn egészen megfeledkezett nemzeti tiszta eharakterének kifejlesztéséről, nemzetiségéről, nyelvéről, költészetének szelleméről. (Igaz! Úgy van! a szélsőbalon.) Ezek előre bocsátása után áttérek első mű intézetünkre, a mely valóban mindnyájunknak méltán képezi büszkeségét a nemzeti színházra, melynek nagy művészei, művészi becsű előadásai azon fonalat képezik, melyek alapján a külföld mihozzánk, a magyar nemzetnek, mint művészeti s műveltségi tényezőnek lételéhez eltalál. (Tetszés a baloldalon.) Lehetnek nagyérdemű nemzetgazdászaink, nagy műveltségű tudósaink s nagy jelentőségű politicusaink, de a modern Európa társadalma, legelső sorban mindig azt fogja keresni, hogy magas fokon áll e nemzet művészete s e művészetből a művészek nevei után fogja megismerni a nemzetet s e szerint fogja appreciálni annak lelki tökélyeit. (Tetszés.) Ezért óhajtom különösen, hogy fokozottabb mérvben történjék az együttműködés úgy az operának, mint a drámai színháznak emelésére, de nemcsak az intendánsnak, igazgatók és színészek részéről; hanem az egész társadalom élén álló parlamenti tényezők, a kormány erre hivatott férfiai különösen vegyék programurjukba, mint egyik jelentékeny tényezőt nemzetiségi szempontból is, a magyar színművészet emelését. (Élénk helyeslés a baloldalon.) De midőn a nemzeti színházat ennyire kiemeltem, nem fogom elhallgatni azt sem, hogy a nemzeti színház, (Halljuk! Halljuk!) mely 15 évóta egy desolált művészi állapotból magasra emelkedett: egy bizonyos idő óta megszűnt újabb haladást kifejteni a nemzeti színházban, stagnálás, sőt mondhatom sok tekintetben hanyatlás állott be. (Igaz! Úgy van! bal felöl.) Ezért első tekintetre a színház activ vezetőjét az igazgatót volnék hajlandó okolni, annál könnyebben, mert ugyancsak a nemzeti szinház igazgatóját Paulay Edét illeti újabb epochalis haladás megteremtésének érdeme is, mely a mostani évekig terjedt. Azért keveset vonok le, sőt azt hiszem nem is vonok le érdeméből, ha a hiányokért egyszersmind őt állítom most előtérbe. Mert a színház emelkedésének két tényezője van. Színházat vezetni, t. ház, majdnem oly könnyű, mint országot kormányozni. (Derültség.) A színház vezetéséhez is, mint a kormány-