Képviselőházi napló, 1892. VIII. kötet • 1893. január 20–február 11.
Ülésnapok - 1892-147
147. orszftsros nié* 18»» jtnniir 3Ü á>, hétfőn 199 öngyilkosságoknak. (Igaz! Úgy van! a szélső haloldalon.) Ezt fejtegetni annyira helyén való most, mert hiszen még maga a német császár is csak a napokban a német tisztikarhoz intézett beszédében kénytelen volt figyelmeztetni a tisztikart, hogy az újonczokkal szemben a tisztek humánusabb bánásmódot gyakoroljanak; pedig jól tudjuk, mert lii^zen Bismarck jelentette ki egyik híres beszédében, hogy csak a német hadsereg nek van olyan altiszti kara, a milyet tessék más nemzetnek utána producalni, valamint Moltke is kijelentette, hogy nem ő, hanem a Schulmeisterek nyerték meg csatáit. A német altiszti kar általános műveltségi foka — valljuk meg őszintén, hiszen nem szégyen megvallani, mert az iskolaügygye] függ Össze — a miénknél, bármely nemzetiségét értsem is az osztrák-magyar monarchiának, jóval magasabb. És még a német hadseregben is előfordul ez a baj annyira, hogy a legfőbb hadár, az uralkodó, kénytelen volt ismételten felszó lalni és követelni a humánus bánásmódot az altisztek részéről a legénységgel szemben. Meny nyivel nagyol I) lehet a baj minálunk! Példákat is mondhatnék. Egyet meg is említek. És itt különösen a 11 ik huszárezredre kell hivatkoznom. (Zaj. Halljuk! Halljuk!) Kérem itt olyan zaj van, hogy nem tud az ember beszélni. (Halljuk! Halljuk!) Különösen ennél az ezrednél újabb időben egymást érik az öngyilkosságok. Én nem tudom mi az oka. Egy esetben azonban tudom, minthogy az illető megszomorodott apa maga könyek közt jelentkezett nálam. És még egy igen különös esetben, a melyet azután a Szombathely városa és a katonai hatóság közt folyt hivatalos levelezés derített fel. Ennek a pozsonyi embernek fia nem bírta elviselni az altisztek brutalitásait, hazament szüleihez és megmondta apjának előre, hogy ő vagy elszökik, vagy főbelövi magát. Az apa katonaviselt ember lévén, figyelmeztette a fiát, hogy menjen vissza ezredéhez, tanuljon meg szenvedni. A fiu visszament, egy hét múlva főbelő*te magát, és megírta az édes apjának, hogy az altisztek bánásmódja kergette a halálba. Az atyát értesítette az ezredparancsnokság, hogy jöjjön szombatra a fia temetésére. A szegény ember összeszedte a pénzét, megérkezik szombat reggel az ezredhez, ott kijelentik neki, hogy későn jött, éjszak a fi fiár már elföldelték. Holtan se láthatta, holott a hivatalos jelentésben az volt mondva, hogy szombaton lesz a temetés. Az öregnek ez esett a legfájdrdmasabban, a lelkiismeret bántotta, hogy ő volt az oka a fia halálának, mert ő bíztatta, hogy menjen vissza ezredéhez. Ezek az elföldelések, éjszaka való eltemetések ennél az ezrednél nagyon divatban vannak. Az öngyilkosokat minden egyházi szertartás nélkül, éjnek idején kiviszik a kaszárnyából s mint dögöket ásatják el. Ez még nagyobb fájdalmat és keservet okoz a szülőknek. S az elbeszélt eset, mint már mondtam, jegyzékváltásra is adott alkalmat a városi kapitánysággal, mely magának követelte az öngyilkosok felbonczolásának és az eltemetésök iránti intézkedésnek jogát. Hogy mivel végződött ez a dolog, azt tüzetesen nem tudom. De felhívom a t. minister úr figyelmét erre az esetre, és kérdem, vájjon általános rendelet van-e az ezredeknél az iránt, vagy specialiter csak egyes ezredek, pí. ez a 11-ik huszárezred kapott ilyen rendeletet, hogy így éjszaka, minden egyházi szertartás nélkül temetik el ezen szerencsétlen öngyilkos közkatonákat. Szóval, ezen esetek azt bizonyítják, hogy baj van, hogy az altisztek itt-ott — nem mondom, hogy minden ezrednél — az íijonczokkaí a általában a legénységgel durván bánnak. Különösen az úgynevezett kikötés általi kínzásokkal élnek vissza süríín. Ezt a büntetésnemet sokszor oly módon alkalmazzák, hogy az illető annyit szenved, mint Caraffa, vérpadjain, és a régi »huszonöt« alkalmasint humánusabb volt, mint ez a büntetés. A kit érdekel a dolog, menjen ki májusban a vörösvári táborba, ott is megláthatja, még az önkéntesekkel is teszik. Ezt a kikötést oly kegyetlenül csinálják, hogy az illetőnek csak a lábujjai érik a földet és órákig kénytelen abban a kínos helyzetben maradni, úgy. hogy olykor vért hány. Ilyenkor az orvos megvizsgálja, mire pihenőt engednek neki s azután újra kikötik. Ez olyan dolog, t. ház, a mely a középkorra emlékeztet és felülhaladja még az angol tengeri hajózásnál dívó tengeri macskát is, mert nem ritkán túlságos vérvesztés következtében halált is okozhat. Az én kérelmem tehát oda terjed, hogy a kikötéssel a túlzásba ne menjenek az illetők. (Flkiáltások balfelöl: Szüntessék meg egészen!) Természetesen ez volna a legjobb, csakhogy ezt nem fogják tenni. Én tehát azt hiszem, hogy ha a katonai bánásmódra nézve még a német császár is szükségesnek tartotta felszólalni, kötelességünk ezt tenni a magy..r parlamentben is, és humánus bánásmódot kell követelnünk a megszavazandó újonez- jutalék számára. (Élénk helyeslés bal felől.) Természetes, hogy a hadsereg annyira, a menynyire az uralkodóé is, a mennyiben az uralkodó annak főparancsnoka, de a nemzeté és az országé is, mert ez adja első sorban a pénz- és véradót. Másként állt a dolog a középkori zsoldos hadseregekkel, és másként ma az általános védkötelezettség mellett, a mikor ugyan némelyekre nézve a katonai pálya is lehet szakpálya,
