Képviselőházi napló, 1892. VIII. kötet • 1893. január 20–február 11.

Ülésnapok - 1892-143

14*. orm/AroN füés 1896. juinár ä5-én, izordáu JQ7 meny jósága és czélszerfísége iránt; hasonló­képen átérezzük annak szükségét, hogy a lét­szám emeltessék, mert igazán emberfölötti mun­kát követelnek a csendőröktől, a minek ők phisikailag megfelelni képtelenek, és anyagi ellá­tásuk, mint minden oldalról hangoztatott, nem felel meg a szolgálattal járó sok nehézségnek. (Úgy van! bal felöl.) Pázmándy t. képviselőtársam figyelmébe ajánlotta a belügyminister úrnak a czigányügy mellett azon óriási csavargó vándorlást, a mely­nek kivált mi a határvidéken az ausztriai határon kitéve vagyunk. Ez a következménye annak a szomorú ténynek, hogy míg odaát az osztrák provinciák rendőri dolgaikat rendezni tudták, semmiféle ilyen csavargó elemet meg nem tűrve, s így a vándorlást nyakunkba zúdították, ez ellen mi egyes megyékben magunkat megvédeni nem tudjuk. Megkíséri ették a megyékben, hogy oly szabályrendeleteket hoztak, hogy a kóbor czi­gányok összeírassanak. Csak a magam megyé­jéről beszélek; ha Vasmegyéből be fogja köve­telni a t. minister úr ezeket az adatokat, el fog borzadni, hogy egy második czigányhaddal állunk szemben, a mely amannak minden veszedelmét rejti méhében s egyeseknek személyi és va­gyoni biztosságát veszélyezteti. Kérem a t. belügyminister urat, legyen szíves ezen adatokat bekívánni és nekünk se­gédkezet nyújtani, mert a magunk erejéből képtelenek vagyunk magunkat megóvni. Fölmerült ezen vita folyamán Pázmándy t. barátom indítványa. Ez igen kényes kérdés, és sajnálom, hogy oly mederbe tereltetett, a mely a kölcsönös capacitatiót élére állította. Nem szándékozom még olajat önteni a parázsra, hanem lehetőleg objective kívánok a kérdéshez hozzá­szólani, saját álláspontomat védve és igazolva. Bocsásson meg Pongrácz Károly előttem szólt igen t. képviselőtársam, hogy nem reflec­tálok szavaira, mert nem igen értettem beszédét, a mi nem az ő hibája, szenvedvén ő is abban az általános hurutos bajban, a melyben én. De azért megértettem előadásából annyit, a mire Hoitsy Pál és Thaly Kálmán t. képviselőtársaim alaposan, tudományosan és történelmi okmányok­kal beigazolt czáfolattal feleltek, xígy, hogy az általuk elmondottak után feleslegesnek tartok minden további czáfolatot. Beszédével tehát most nem foglalkozom, hanem áttérek a t. belügy­minister úrnak előadására. A t. belügyminister úr feltárva a tárgyalás alatt lévő intézménynek eredeti keletkezését, igen helyesen utalt arra, hogy az 1881-iki tör­vény határozottan megszabja, hogy a magyar királyi csendőrség — és én is hangsúlyozom ezt a kifejezést — katonailag szerveztessék és az akkori nehézségeknek és a kezdeményezésnek tudta be azt, hogy szükséges volt ezt a belügyi téren foglalkozó intézményt katonailag szervezni. De engedje meg a t. minister úr, hogy midőn azután az 1881-iki törvényt annyira magyarázza, hogy ezen törvénynek egyes szakaszaiban a honvédelmi intézménynyel Összeköttetésbe hozza, és ezt a tisztán belügyi térről a katonai szer­vezet Procrustes ágyára akarja vonni, ezt a magyarázatot nem értem. Azt érteném, ha a t. belügyminister az általa elfoglalt állásponton megmaradva, egyszerűen hivatkoznék a tör­vényre; ez képezhetné közöttünk általánosságban vita tárgyát. De neki nem lett volna szabad ugyanabba a hibába esnie, a melybe esett az előbbi belügyminister úr, hogy oly indokolással élt, mely a magyar államnak tekintélyét, a magyar állami érdekeket és a legkényesebb hon­fiúi érzeteket megsérti, és ezzel azután igen természetesen utat nyit arra, hogy egészen más térre, a szenvedélyesség terére tereitessék a kérdés. Azt értettem volna, hogy ha a t. bel­ügyminister úr egy előttem ugyan tisztán álló kérdésre nézve azt mondja, hogy meg vannak állapítva a színek, hivatkozván azokra az aucto­ritásokra, a kik ő Felségének családi színei gyanánt akarják feltüntetni a fekete-sárga színeket; de felfogásom szerint nem lett volna szabad arra az álláspontra helyezkednie és oly térre tereim a kérdést, hogy ez katonai intézmény és miután a közösügyi kérdésekben a dualisticus jelvé­nyeknek zászlókon stb. feltüntetése annyi évek után elég sajnosán kellőleg elintézve nincsen, ezeket a színeket ő Felsége személyes színeinek deciarái ja és ezen az alapon okoskodik. Ez a kérdés megvitatását mindenesetre más mederbe terelte. Most áttérek arra, hogy én, mint ellenzéki, ugyanabból az álláspontból kiindulva, a miből eredetileg kiindult a t. belügyminister úr, hogyan fogom fel a kérdést. (Halljuk! Halljuk! hal felől.) És itt engedjék meg, ha én is az 1881-iki tör­vényre menjek vissza és foglalkozzam a csendőrség keletkezésével, mely, mint tudjuk, az Erdélyben akkor fennálló csendőrség mintájára szerveztetett. De én még tovább is megyek és visszatérek általában arra az időre, a midőn az osztrák­magyar monarchiában a csendőrség keletkezett, és eljutok egy igen szomorú korszakhoz, a Bach és Schmerling korszakához, midőn oly rendszer fentartására volt elsősorban hivatva a csendőrség, mely egy utálatos politikai rendszert képezett, (Igaz! Úgy van! a bal- és szélső baloldalon.) a mely hivatása egyformán utálatossá tette a csend­őrséget úgy a katona, mint a polgárság előtt. Akkor volt értelme, hogy abból a czélból, hogy a esendői-tiszteknek tekintélyt és bebocsátást szerez­zenek, neki fekete-sárga kardbojtot adtak, mely nélkül a katonatisztek sem tűrték volna meg 14*

Next

/
Thumbnails
Contents