Képviselőházi napló, 1892. VII. kötet • 1892. deczember 6–1893. január 19.

Ülésnapok - 1892-134

352 fM. onnág»iBIéslSm.j&niiir 14-én, uombatttn. a nemzeti érzületeket, a melyek részünkről említtetnek, ők mindnyájan osztják. Igen természetes, hogy akkor mi ezen ér zületeket annál inkább hangsúlyozzuk, mert Ő maga monrij;i

t hogy ez csak idő, alkalom és — az ő szavait akarom használni — a sorrend kérdése. Tehát az idő kérdése, midőn majdnem jubilálni fogjuk ezen kérdések sürgetését, (Igaz! Úgy van! balfelöl.) akár a katonai igazságszolgáltatást, akár a magyar akadémiát. Megint nem akarom mindazokat felhozni, hogy ne mondják, hogy abba a hibába estem, a melyet azután harmadszor állít, hogy miért jön mindig az ellenzék és sürgeti ezeket a kérdéseket és miért követeli mindig és miért akadályozza meg a reformokat. A képviselő úr maga is hozzátette, hogy a magyar akadémia várhat, mert most a közigazgatás az első kérdés. De kérdem t. barátomat, nem lehet azt együtt megoldani? (Igaz! Úgy van! a baloldalon.) Csinálják jól, csinálják a nemzeti érdekeknek megfelelően és nem fogja ellenezni senki sem. Hogy ebben igazam van, mutatja ennek a parlamentnek gyakorlati élete. Itt számos kérdést, de kivált a fontos valutarendezés kérdését, mely a legbonyolodottabbak közé tartozott, néhány nap alatt elintéztünk, mert az ellenzék a jóban és abban, a mi a közérdeknek szolgál, gáncsot nem keres soha. (Igás! Úgy van! bal felöl.) Madarász József: i redeti bűnben leiedzenek ! Ernuszt Kelemen: Azt halljuk mindig, hogy ne alkalmatlankodjunk és ne vessük fel örökké ezen nemzeti kérdéseket a kardbojttól kezdve egész a közigazgatási kérdésekig. Engedje meg a t. képviselő úr, hogy áttérve első megjegyzésére, bár minden magyar emberről felteszem a hasonló érzelmeket, mert egy anya emlőjéből szívtuk a hazafiúi szeretetet; én mégis eltérő nézeten vagyok e kérdésben és azon nézethez csatlakozom, melyet Deák Ferencz szítt ki ezen emlőből. (Halljuk! Halljuk!) Mit mondott minduntalan Deák ennek a nemzetnek? Azt, hogy vigyázzatok és őrködjetek a nemzeti jogok felett féltékenyen, a mennyire csak lehet, mert megtanulhattátok a történelemből, hogy ha egy szer gyöngeségből elnézők voltatok valamely kérdésbei!, azonnal usualis kérdést csináltak ebből a mi jó barátaink, a kik azután találtak oly magyar embereket mint tanácsosokat, a kik szintén ugyanazon emlőből kellett, hogy szívják a hazaszeretetet. (Élénk helyeslés a baloldalon.) És ha ez így van, akkor engedjék meg, ho^-y minden jóravaló, erős meggyőződésből kiinduló magyar szabadelvű embernek kötelessége mindenkor, ha százszor jön az alkalom, ezt százszor felhozni; döngetni azokat a kapukat, a melyek mögött levők nem akarnak hallani; kötelessége minden magyar embernek így iparkodni felriasztani azokat, a kik álomkórban szenvednek és individuális temperamentumuk folytán azt hiszik, hogy ők a nemzet igaz érdekeinek képviselői, hogy ezen álmukból riadjanak fel, a mely őket a közös hazával együtt veszélybe sodorhatja. (Igaz! Úgy van! bal/elől.) Tartozom ezek felemlítésével, bár felszólalásomnak nem ez volt a czélja. (Halljuk! Halljuk!) Tulajdonképeni czélom az volt, hogy felhívjam a belügyminister úr figyelmét azon viszonyokra, melyek Vasmegyében, az ország nyugoti határán vannak. Röviden és szárazon fogom a tényeket felsorolni és azokból a consequenriakat a magam eszejárása szerint levonni, fölkérve t. képviselőtársaimat, hogy ezt legjobb meggyőződésük szerint szintén megtenni szíveskedjenek. Vas és Zalamegye a szomszéd Steierországtól kétféleképen van elzárva: szárazföld és a Mura által. A Mura vizétől a szomszéd steierek, kik megbecsülik a föld értékét, tehát jobb gazdák és a látszat szerint az állami jogokat és kötelességeket helyesebben fogják fel, mint nálunk; évenkint milliókba kerülő építkezésekkel megvédik magukat és ez által a vizet lezúdítják a szomszédos Vas- és Zala vármegyébe, a hol az roppant rombolásokat és pusztításokat visz véghez. Ezt már több ízben fölhoztam magam is és 8—9 évvel azelőtt az akkori belügyministernek, Tisza Kálmánnak figyelmébe ajánlottam; de persze maradt minden a régiben. A víz ehiszi földeinket most is, gyarapodik a szomszéd, apadunk mi és jajgatunk, legfeljebb ellenzékieskedünk. mint én is — haszon nélkül. (Derültség balfelöl.) A mi a száraz részt illeti, 1848 előtt az akkori kormányoknak volt annyi érzékük, hogy a helyzetet tarthatatlannak s az ország méltóságának meg nem felelőnek ismerték s kiküldöttek egy bizottságot, mely Ausztriával közösen hívatva volt ezen ügyet rendezni. Bekövetkeztek az 1848-iki események, ezek szétugrasztották a bizottságot, a mely bizottság működésének egyetlen eredménye az volt, hogy — miután azt az akkori szombathelyi püspök, Zichy gróf mindig jól tartotta — megvitte a magyar vendégszeretet hírét a steier atyafiaknak. De ennek az egész actusnak más maradványa nincs, mint, azok a kőből faragott nagy oszlopok, melyek ott feküsznek s búsan várják, mikor indíttatnak el valahova. Ez az egyik dolog. A másik, a mi nagyon furcsa, az, hogy Vasmegyének van ott egy pár száz hold földje, a mely nem érintkezik közvet> lenül a határral, attól fél órányira van, s ha