Képviselőházi napló, 1892. VI. kötet • 1892. szeptember 26–deczember 5.

Ülésnapok - 1892-99

99. országos ülés 1892. október 20-áu, csütBrtöliSn. 91 hogy e felfogással mi csak a gyűlölség magvát hintjük el a nemzet szivében. E gyűlölség magvát nem szükséges elhinteni, ez a gyűlölség magva megérczestílve van abban a Hentzi-szoborban, mely mint egy szégyenkő áll évtizedek óta a nemzet szeme előtt. Ezt a szobrot távolítsák el onnan, (Élénk helyeslés a szélsőbalon,) akkor kevesebb lesz egygyel, a mi a multak sötét bűneire s ezzel a gyű! öl ségre emlékeztet. (Igás! Ügy van! a szélsőbalon.) Azt mondja továbbá ugyancsak a nemes báró, hogy nem czélszerű, sőt káros a hazára, örökké szítani az egyenetlenség tüzét; Igaz, de ezt a tüzet nem mi szítjuk, hanem azt a tüzet azok szítják, a kik örökösen játszanak a nemzet legszentebb érzelmeivel, eszményeivel, a kik ma a fekete-sárga zászlóval, holnap pedig a kétfejű sassal hívalkodnak és kaczérkodnak, a kik ma kiközösítik Kossuth Lajost, holnap pedig koszorút visznek a Hentzi szobrára. Gr* Károlyi Gábor: A becstelennek! Illyés Bálint: Ez az, a mi folyton szítja, lobogásban tartja az egyenetlenség tüzét, pedig ezt a tüzet könnyű volna eloltani, csak le kellene haj'ölni a nemzet szívéhez és meghallgatni annak dobogását. Csak nemzeti szellemben, csak nemzeti irányban kellene kormányozni. Akkor a nemzet szívének dobogása nem volna ágy, mint most: élő tiltakozás a kormányzat tényei ellen. De ma ki tudná megmondani, hová vezetnek és hol tudnak megállani ezek a folytonosan ismétlődő nemzetellenes kísérletek. Az önök einismusa, az önök világpolgárias felfogása talán nem látja azt a sötétlő örvényt, mely előttünk tátong, mely felé közelget nemzetünk ; de mi aggódva állunk meg ez örvénynek szélén s akaratlanad is eszünkbe jutnak a nagy államférfiúnak, Széchenyinek — kit kétségkívül önök is nagynak tartanak — eme szavai: »Isten csudája, hogy a magyar nemzet szláv, német és török elemek között oly sokáig küzdvén, szilárdsága által századok óta fenn tudta magát tartani. Lehetetlen, hogy ember, kinek szíve magahelyén van, ily nemzet iránt sympathiát ne érezzen. De midőn a világ népei sympathiát éreznek irántunk, másrészről lehetetlen, hogy a jobb lélek a legnagyobb bába ne sülyedjen, midőn látja, hogy azt, a mit eddig megmentettünk, mit dicsőséggel és gyönyörrel lehetne fénypontra vezetni, önnön kezünkkel Semmisítsük meg.« (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Igenis, önnön kezünkkel akarják velünk kitépetni dicsőségünk könyvének lapjait egymásután, hogy utoljára ne maradjon más, mint az üres táblázat, a melynek első lapján ott fénylik ugyan aranybetűkkel: »A magyar nemzet története*, de belől egy nagy üresség, egy nagy sötétség, hátsó lapon pedig eme végzetes szó »fuit«; mi nem akarjuk, hogy az utódok nemzetünk történelmének táblájára eme szavakat irják: »Meghalt öngyilkosságban.« Mi élni akarunk ; mi élni akarunk, de becsülettel. (Igaz! Úgy van! Tetszés a szélső baloldalon.) Mi tudjuk, hogy a koszorú, melyet az elhalt nagyok sírjára vagy emlékoszlopára teszünk, nemcsak emlékftízér, mely a múltak dicsőségét hirdeti, de egyszersmind reményág a jövőre, a mely nagy eszmét képvifel és nagy tettekre lelkesít. Ugyanazért csak oly sírra vagy szoborra teszszük azt a koszorút, a melynek emlékezetén nem kell elpirulni önérzetünknek, (Igaz! a szélső baloldalon.) a melynek emlékezetén hő lángra gyúlad a honfiszív a a hős elődöknek nagy példáin dicső tettekre lelkesülnek az utódok. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Ezért nem fogadom el a tárgyalás alatt levő koszorúzási programmot, sőt tiltakozom az ellen, tiltakozom nagy Széchenyinknek eme szavaival: »Ezzel hazámnak tartozom és reám nézve bármi következnék, sőt ha ez volna is Utolsó pillanatom, azon hűségnél fogva, melyet hazámnak esküdtem, bár ha magam maradjak egyedül: magam leszek ellene!« Hozzájárulok Eötvös Károly t. barátom határozati javaslatához. (Élénk helyeslés és éljenzés a szélső baloldalon.) Babó Emil: T. képviselőház! Ha visszatekintünk az alkotmányunk helyreállítása óta lefolyt 25 év, de különösen az azóta lefolyt azon időszakra, a mely alatt hazánk sorsának intézése a szabadelvű párt és annak kormánya kezébe van letéve, akkor bár constatálhatjuk is azt, hogy talán egy pártnak sem volt oly többsége, mint ma ennek a szabadelvűpártnak; és habár ténybizonyos és elvitázhatlan az, hogy egyetlen párt sem vett a hatalom fentartása végett oly eszközöket igénybe, mint ez a ma is uralkodó párt: mégis t. képviselőház, a mi ennek az államnak szilárdságát, a mi a magyar állameszme megvalósítását és mi ennek az államnak belső erősségét illeti, úgy a szemlélhető eredmény egyáltalán nem felel meg azon várakozásnak, melyet a magyar nemzet, ennek a pártnak működéséhez kötött és melyet a párt zászlajára irott szabadelvű jeligétől méltán elvárhatott és méltán meg is követelhetett. (Igaz ! Úgy van! a szélső baloldalon.) Ha vizsgáljuk azokat az okokat, melyek a nemzet ezen csalódását előidézték, úgy kétségtelen dolog az, miként annak okát és kútforrását nem az államot alkotó tényezőkben, nem a nemzet akaratereje hiányában, hanem igenis tisztán és pusztán magában a működő kormányban és annak azon szembeötlő hibájában kell keresni, 12*