Képviselőházi napló, 1892. VI. kötet • 1892. szeptember 26–deczember 5.

Ülésnapok - 1892-111

111. országos fllés 1892. november 28-án, hétfőn. 393 a mely e vitában nyilvánul. De némely dologra okvetlenül felelnem kell és mint illik, első sorban a t. ministerelnök úrnak. Én annyira becsülöm az ő tehetségét, hogy igazán sajnálnám, ha valamit elsajátítana azon iskolából, a melyet e házban oly sokáig láttunk, hogy a kormány némely tagja nem arra felelt, a mit az illető képviselő mondott vagy kifejezni akart. Vagyis nem az eszmére terjeszkedett ki, hanem kerülve a lényeget, belekapaszkodott egy szóba. Elismerem, hogy a t. ministerelnök úrnak erre szüksége nincs, ő magukkal az érvekkel is meg tud birkózni. így például szólva a 67-iki közjogi alapról, midőn azt mondottam, hogy a t. ministerelnök úr mindjárt megindulásakor ellenünk hadat üzent, azt egy jó élczczel ütötte el, azt mondván, hogy nem az üzen hadat, a ki egy törvényt fenn akar tartani, hanem az, a ki azt megbolygatni, megváltoztatni akarja. Ez éleznek igen jó; hanem igen jól méltóztatik arra emlékezni, hogy én nem azt neveztem hadüzenetnek, a mit a t. ministerelnök úr annak mondott, hanem azt a módot, melylyel a t. ministerelnök úr ezt a közjogi alapot jellemezni, körülírni méltóztatott, midőn azt megváltoztathatlan, maradandó alkotásnak mondotta. Ez volt az, a mit hadüzenetnek deelaráltam, mert ha az az elmélet állana, akkor nekem és elvbarátaimnak helyünk sem volna e házban és pártunknak itt létjogosultsága sem volna. Állandó az a törvény addig, a míg megvan az a többség, a mely azt állandónak óhajtja. A mely perezben sikerülni fog nekünk -- a mint remélem is, hogy sikerülni fog — a nemzet többségét a mi programtanuknak megnyerni, az meg fog szűnni és helyébe új törvény fog lépni. És ha az utóbb említett esetben ez nem is történnék meg, abból nem az következnék, hogy a t. ministerelnök úrnak van igaza, hanem valami más, sokkal szomorúbb dolog következnék belőle: nevezetesen az, hogy Magyarországnak ívnes igazi alkotmánya. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Mert a, hol igazi alkotmány van, ott a többséget kell megszerezni egy elvnek és programúinak és annak azután keresztül is kell mennie. (Helyeslés a szélső haloldalon.) A második pontnál is félreérteni méltóztatott engem a t. ministerelnök úr és olyas valamit adni ajakamra, a mit mondani egyáltalában nem akartam. Az administratioról volt szó. Azt mondta a t. ministerelnök úr, hogy olyan tanácsokat, a minőket én adtam, el nem fogadhat, hogy tudniillik a helyett, hogy az államosítást oly határozottan kimondták volna, jelentették volna ki azt, hogy tetszés szerint legyen hol kinevezés, hol választás. Engedelmet kérek, én már ilyesmit csak nem mondhattam és nem is mondtam, hanem mondtam azt, hogy a helyett, hogy az államosítást tűzik ki ezélúl, — a mint sejtették is, hogy ez képezi főczélját a kormánynak, hogy hatalmát öregbítse — méltóztatott volna inkább a közigazgatás javítását, annak czélszerű reformálását ezélúl kitűzni, másod sorba helyezve a kinevezés és választás kérdését. Akkor mondtam azt, hogy igenis el tudom képzelni, hojry választási rendszer mellett is lehet egy-két hely, a hol mi sem bánnók, hogy akinevezés behozassák, például szakkérdésekben, a mint ma is fennáll a kinevezési rendszer a mérnökökre, orvosokra és a számtalan számvevőségre nézve. A mi ellen mi tiltakozunk, az, hogy tisztán a politikai közigazgatás bármely kormánynak is kiszolgáltattassék. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Ugyanennél a passusnál a t. ministerelnök úr mintegy indignatioval utasította vissza azon aggodalmat, hogy utóvégre nem lehet kezeskedni arról, hogy itt mindig egy tisztán magyar nemzeti kormánynyal fogunk szemközt állani. Visszautasította ezt és azt mondta, hogy meg ríein engedheti, hogy a magyar parlamentben ilyen aggodalomnak kifejezés adassék. Hát szavaknak ez igen szép, t. ministerelnök úr, de azért bizony mégis csak szavak. ( Úgy van! a szélső baloldalon.) Amúlt vita alkalmával, — úgy emlékszem — akkor, midőn programmbeszédét méltóztatott elmondani a t. ministerelnök úr, ezekről a padokról egy szemrehányás érte azért, mert programmjában a nemzetiségi kérdést egy árva szóval sem említette. Megvallom, utolsó beszéde után én magam is avval a gyanúperrel élek, hogy e kérdéssel a t. ministerelnök úr még nem ért rá foglalkozni s hogy erről még kellőleg nem gondolkozott, mert ha máskép lenne, lehetetlenség lett volna olyan nagy és határozott indignatioval az ilyen aggodalmat visszautasítani. Képzeljük mi a közigazgatást már államosítva, úgy, hogy elkezdve a főispántól le a községi jegyzőig mindenkit a kormány nevez ki, és tegyük fel. hogy beáll olyan idő, midőn a Sehwarzenberg-féle törekvések mégis súlyra vergődnek : ki akadályozza meg akkor a hatalmat abban, hogy ezen kilencz székbe ne ültessen be kilencz Pálffy Móriczot? (Úgy van! a szélső baloldalon.) A 63 főispáni helyet pedig töltse be egypár elsatnyult magyarral és 30, 40, 50 oláhval és más magyarellenes nemzetiségekkel? Azután így végig az alispánokon, szolgabírákon? Hát akkor nem lehetséges az, a mit mondtam, hogy a törvénynyel kezében az ilyen kormány kormányozhatja Magyarországot a magyarok ellen: ezen aggodalmat én magamban elfojtani nem bírom. (Helyeslés a szélsőbalon.) liieronymi igen t. belügyminister úr az administrationalis kérdésre nézve némi meg-