Képviselőházi napló, 1887. XXVI. kötet • 1891. julius 14–augusztus 17.

Ülésnapok - 1887-541

541. országos Ülés 1891. Julius 29 én, szerdán 279 azt-e, hogy a mai vármegyei várból kiűzze a most ni helyőrséget, a választottat és bevigye az új helyőrséget, a kinevezettet*! (Tetszés a szélsőhalon ) Fenyvessy Ferencz: Magyar emberek! Gr. Károlyi Gábor: De különbség vnn magyar és magyar közt. (Úgy van! Derültség a jobboldalon. Helyeslés a szélsőbalon.) Meszlényi Lajos: Kochmeister is magyar! (Derültség a szélsőbalon. Halljuk! Halljuk !) Hoitsy Pál: A t. képviselő úr felemlítette ezt a szót is: »modern«. Szerinte modern a kinevezés; az ósdi, az ócska, az a választás. Miért? Csak nem gondolkozik a t. képviselő úr is úgy, mint a hogy Magyarországon — fájdalom — sokan gondolkoznak, hogy a mi NémeTörszágban, a mi Francziaországban van, az mind modern, az mind helyes; a mi magyar, a minek gyökere itt fejlődött Magyarországon, a mi ősi intézmény, az mind ósdi, ócska és nem új. Ha pedig nem gon dolkozik így: akkor miért mondta, hogy modern? Hiszen épen a legmodernebb államokban, épen a legmodernebb tudósok azon gondolkodnak, azon fáradoznak, hogy a választási rendszert hozzák be a közigazgatásba; de a mi nekünk megvan, a mi nálunk múlttal bír és a mihez a múltnak dicsősége fűződik, erre azt mondják, hogy ez ósdi, ócska intézmény. (Helyeslés. Úgy van! a szélső baloldalon.) Hogy mi az a modern, majd megmondom, (Halljuk ! Halljuk! a szélső baloldalon.) Az a kinevezett tisztviselő bureaucratismusának egész sivárságával megvolt már példának okáért a régi Egyptomban. Ennyire modern dolog ez. A t képviselő úr nagy tudománya mellett bizonyosan foglalkozott a régi egyptomi dolgokkal és feltűnhetett neki, hogy mindaz a visszaélés, mindaz a formalismus és irka-firkái ás, mindaz a hosszan tás, a mit mi az állami élet mindenféle ágazatában ma tapasztalunk, ott már mind kifejlődött. Egész hosszú listákat írnak arról, hogy nem tudom melyik főhivatalnok hány ludat, mennyi olajos korsót, mennyi kenyeret kapott. Az ember, a ki az akkori dolgokkal foglalkozik, szinte bőszszankodik, midőn egy érdekes papirust vél találni és nagy gonddal kezdi kibetűzni, azt hiszi, hogy abban azon korra nézve felvilágosító, becses adatokra fog találni s azt látja, hogy az van mondva benne, hogy ez és ez a nagy hivatalnok ekkor és ekkor kegyes volt megnézni rabszolgáit és elősorolja, hogy kik voltak akkor a hivatalnokok. Ismerték a bureaueratismusnak azt a módját és azt a visszaélést is, mely abban nyilvánul, hogy a fellebbvaló halálra szekírozta alattvalóit, hogy csak a fülbesugónak és a denuntiansnak volt előtte becse, míg a jó, de nem egészen hajlékony hivatalnokkal szemben vérig éreztette bosszúját, secaturáját. Sőt ismerték azt is, a mitől most kezdünk félni, hogy azt a hivatalnokot, a ki a főhivatalnok előtt nem volt kedves, eltették oly helyre az alsó Deltában, a hol magához fogható műveltségű emberekkel nem találkozhatott s a hol semmi társasága sem volt. Egész csomó ilyen levél maradt fenn, a melyet kétségbeesve írtak az ekként oly helyre eltett hivatalnokok, a hul magukhoz hasonló műveltségű emberrel nem találkozhatnak. És vitték od.iig a fellebbvaló előtti hajlongást, hogy egy nagy tudósuk, Ptahhotep azt a tanácsot adja minden hivatalnoknak és ez azután apáról fiúra, szállt, hogy »görbítsd meg a hátadat a te feljebbvalóid előtt« és azt mint parancsot rágja minden hivatalnok szájába. De ismerték aztán ezen bureaueratismusnak mas kinövését is, ismerték a tisztviselőnek azt a hatalmaskodását, melyet a közönséggel szemben kifejtett. Le vannak írva hozzám az az iránti panaszok, miképen rohantak egy özvegy asszony házához, hogyan botozták meg azt, mert az adót nem tudta fizetni, Erről egész fóliánsok maradtak fent. A hivatalnoknak feljebbvalójához és a pu^licumhoz való viszonyát egy nagy tudós fejezi ki, Eney, a ki, gondolom, Hl. Dhutmose udvarában élt. Ez azt írja fiának, Chneshotepnek : »Fiam, légy hivatalnok, mert a publicum málhával terhelt szamár, a hivatalnok pedig annak hajcsárja.« (Derültséj ) Ez az a modern intézmény, melyet oly nagy ékesszólással ajánl a t. képviselő úr nekünk. Felhozta a t. képviselő úr azt is, hogy őt a mi közbeszólásaink nem zavarják, mert ő azok nak lélektani okát jól ismeri. A t képviseli! általán nem is tudja, hogy ezzel bókot mondott nekünk ? Gr. Apponyi Albert: Hogyne! Ki is fejtettem! Hoitsy Pál: Mert hiszen valakinek lélektani indító okát csak akkor lehet tudni, ha az illető consequens ember, a ki mindig azonos önmagával és a ki mindig bizonyos okok szerint hagyja magát vezéreltetni. Ebben a, tekintetben mi az ő felszólalásári vonatkozólag ezt a bókot -- nagyon sajnálom — de nem viszonozhatjuk. Mi is keressük lélektani okát annak, miért szólalt fel a képviselő úr, de nem tudjuk megtalálni. Valamit pedzett a t. képviselő űr beszéde elején, mikor azt mondotta, hogy íme a túlsó oldalnak volna kötelessége felszólalni ezen javaslat védelmére, de azok nem tudják kötelességüket, azok nem szólalnak fel, majd én szólalok fel és megmutatom nekerl másik párt, hogyan tudom védelmezni e javaslatot és hogyan tudnám kötelességemet teljesíteni, ha én ülnék ott. Nem volt egészen így kifejezve a gondolat, de ilyen valamit lehetett belőle sejteni. De ha ez volt felszólalásának lélektani oka, akkor clszámí otta magát t. képviselő úr (Halljuk! Hall-