Képviselőházi napló, 1887. XXVI. kötet • 1891. julius 14–augusztus 17.

Ülésnapok - 1887-533

588. országos ülés 1891. Julius 17-én, pénteken. n akkor én önkénytelenül is arra gondolok, a mit a közhelyeken szoktak kiíratni: »Ovakodjimk a zsebtolvajoktól.* (Derültség.) Ez a szép hangzású ezím: a vármegyei közigazgatás rendezéséről — előttem, ha ezt olvasom — önkénytelenül a római lantosnak szép asszonyát juttatja eszembe. (Halljuk! Halljuk!) Azt a szép asszonyt, melyről Horatius azt mondja: »desinit in piscem mulier formosa superne.« (Derültség a szélső baloldalon.) Azt gondolom, hogy a jó hangzású czím a mulier formosasuperne; hanem aztán az 1. szakaszban meg a 135. szakaszban ott van a turpisság. (Úgy van! Úgy van! és derültség a szélső baloldalon.) Hogy voltaképen a törvényjavaslat tagtalma megegyezik-e azzal a czímmel, a mikor a megyei közigazgatásról szól: én azt gondolom erre nézve elég lesz nekem szemügyre vennem mi volt régen a vármegyei közigazgatás tartalma; és mi a tartalma ennek a most benyújtott törvényjavaslatnak? A közigazgatási bizottság maga elmondja, mi volt hajdan a tartalma a vármegyei közigazgatásnak; nevezetesen azt mondja: »a közigazgatási bizottság készséggel elismeri, hogy a vármegyék annak idején felelős parlamenti kormányt pótló alkotmányjogi hivatásuknak nehéz viszonyokban is mindenkor megfeleltek és épen azért teljesen megérdemelték az azon intézmény iránt méltán nyilvánuló nemzeti kegyeletet«. Ezekkel a sokatmondó és épen nem túlzó szavakkal búcsúztatja a közigazgatási bizottság a vármegyéket akkor, midőn a hagyományra várakozó örökösök a megye örökségéből megosztozni készülnek. Ha majd egy újabb kor a nemzeti állam, a jogállam nevében ezeket a most benyújtott és még benyújtandó javaslatokat szintén újabbal váltja fel: nem tudom, vájjon az a nemzedék, mely ezt el fogja temetni és a magyar nemzeti kegyelet azzal a részvéttel fogja-e az elköltözöttet kísérni, a melyet most a vármegyék ravatalánál a közigazgatási bizottság tolmácsol. Igen szívesen hallom mindig, t. ház, midőn a túloldalról vagy bárhonnan is a házból a nemzeti kegyeletre történik hivatkozás. Szívesen hallom azért, mert azt hiszem, hogy senki sem hívatottabb őre a nemzeti kegyelet megőrzésének, mint épen a törvényhozás, melyet a nép választ. (Helyeslés a szélsőbalon.) De azt gondolom, hogy azok, a kik e törvényjavaslatot elfogadják s azt törvényerőre emelni segítik: nemcsak a nemzeti kegyelet, hanem a nemzet érdekei ellen is harezolnak. Mit mond maga a közigazgatási bizottság? Azt mondja, hogy felelős parlamenti kormányzatot pótló alkotmányjogi hivatásuknak nehéz viszonyok közt is megfeleltek. Mit jelent ez? Azt hiszem, akármilyen értelemben akarjuk is azt megmagyarázni, annak más értelme nem lehet: mint hogy a megyék az alkotmányt nehéz viszonyok közt is megvédelmezték. (Ügy van! Úgy van! a szélsőbalon.) De ha előállottak, azok a nehéz viszonyok: ugyan kinek közbejöttével állottak azok be? Azt gondolom, hogy annak, a ki a magyar történelmet végig lapozta, nem lesz nehéz erre a feleletet megtalálni abban, hogy mindig a központi kormányhatalom okozta e nehéz viszonyokat ? Ez pedig azt mutatja, hogy az erősebb fél az alkotmányban eddig nem a nemzet volt, a melynek mindig meg kellett védelmezuie magát a megtámadtatások ellen; hanem az erősebb fél mindig a központi hatalom volt, mely az alkotmányt megtámadta, S úgy gondolom, hogy a közigazgatási bizottság ezen elismerése többet nyom bármely érvnél, melyet a javaslat mellett felhozni lehet. (Helyeslés a szélsőbalon.) De hát könnyű volna azt mondani ellenem, hogy az általam felhozott érvek nem oly nyomósak, minthogy az érvek sokszor nem sulyok szerint, hanem a szerint mérlegeltetnek, hogy ki mondja el. Erre sokszor történt már hivatkozás e vitában azok részéről, kiket, mint Magyarország politikájának irányadóit ismerünk; és én e tekintetben nem akarok méltóbb irányadóra hivatkozni, mint gr. Andrássy Gyulára, (Halljuk! Halljuk! Egy hang: Melyikre!) az öregre, a ki 1865. deczember 5-én Sátoralj a-Ujh el yen raegválasztatván országgyűlési képviselőnek, körülbelül ilyenformán nyilatkozott: »A mi belső kérdéseinket illeti, én kinyilatkoztatom, hogy mindaddig, míg a megyék törvényhatósága helyre nem lesz állítva: csonka mü marad az alkotmánya (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Továbbá azt mondja: »Nemzetünk mindig szabad institutiok által tartotta fenn magát és ezután is csak azok által tarthatja fenn magát: és ezek közé nekem első helyre kell tennem a megyei rendszert. « (Helyeslés a szélső baloldalon.) Azután így folytatja: » Mindazon nemzetek között, a melyek különböző utakon keresték a szabadság biztosítását, egy sem kereste sikeresebb utakon, mint a magyar, mert nem kereste a theoreticus formákban ; nem kereste a monarchia és respublica, nem kereste, az aristokratia és a demokratia theoreticus formáiban, hanem ott kereste, a hol valóban létezik: kereste az önkormányzatban.« (Élénk helyeslés a szélső balolda'm.) Apáink bölcsességének legfényesebb emléke ez. Oly eszme, mely hívatva van messze hazánk határain túl is jótékony hatást gyakorolni a szabadság előmozdítására. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.)