Képviselőházi napló, 1887. XXIV. kötet • 1891. junius 5–junius 22.
Ülésnapok - 1887-507
507. országos ölés 1891. jmiliis 17-éu, szerdiín. 267 tonai életből. (Derültség.) (Fejérráry honvédelmi minister tagadólag int.) Nem úgy értem, hogy maga ette, noha az sem volna szégyen; Simonyi óbester is azon kezdte; hanem bizonyosan megnézte a legénység ételét. Mondom, akkor a tiszteknek is kijárta »gazdá]kodás«, a »hausmannskoszt«, legalább italban. Turóczmegye pedig nem tudott bort adni, mert ott nem terem, hanem sört küldött, még pedig nagyon rosszat. Erre azután a huszár brigadéros írt a vármegyének, vagyis az alispánnak, a ki a levelet a közgyűlés elé terjesztette. A levélben az állt: »Meglátszik kigyelmeteken, hogy a tót nem ember, a kása nem éte].«. (Derültség.) Ezt Turóczmegye alispánja rettenetes sérelemnek vette és a közgyűlésen indítványozá: kérjék meg a fejedelmet, hogy b. Palocsay huszárezredes ellen vizsgálatot és büntetést rendeljen el azért, mert Turóez vármegye rendéit tótoknak merte nevezni. Nem a kása ellen protestált, hanem azért, mert tótoknak nevezte őket. (Derültség.) Azt monda: az alispán: »tótoknak mert bennünket ő nagysága szidalmazni, meg nem gondolván ő nagysága, hogy Palocsa vára sem Debreezen mellett fekszik* ; ez ismét Palocsay származására vonatkozik. Ilyen magyar iparkodott lenni akkor még Turóez vármegye is. Pénzáldozatról is lévén szó beszédemben, mint no:i plus ultra-ját a megyei nemesség hazafias áldozatkészségének, felemlítem a következőt. (Halljuk! a szélső baloldalon.) Mikor a szabadsági)áboru ügye 1709. végén hanyatlóban volt, a nyugoti országrészek a Szepességtől le Váczig, Érsekújvár várának kivételével elestek, a túl a dunai hadsereg szét volt verve, Erdély nagy része el volt veszve, tehát csak a megmaradt részekre terjedt ki a eonfoederatio, egyes kis nyugati töredékek tartoztak csak ide, s a megyék nemessége, elhagyván saját vár: megyéjét, odabujdosott. Ekkor történt, hogy Péter czár hadserege XII. Károlynak egy dnndárát a Kárpátokig szorította és az Rákóczihoz folyamodott, hogy engedje át a határon. Rákóczi válaszolá: én Péter czár szövetségese vagyok, beeresztelek, de csak úgy, ha a hűségi esküt leteszed és a magyar ügyet szolgálod. A svédek ráálltak, de három havi zsoldot kértek előre, aranyban-ezüstben Az ország eassája pedig üres volt. A segítségre azonban szükség lévén, a fejedelem azokhoz fordult, a kiknek hazafiságára sohasem appellált hiába: a vármegyékhez. Es a vármegyei nemesség 14 nap alatt akkora áldozatot hozott, a melynek alig van párja a, történelemben. Gróf Bercsényi Miklós főgenerális adott 6000 frtot, Thelekessy István egri püspök, báró Sennvey István kanczellár, az egri káptalan, Vay Ádám, a jász-kunok főkapitánya 5000—5000 frtot, stb. Heves vármegye nemessége adott 6000 frtot, Nógrád vármegye nemessége 4000 frtot, Zemplén vármegye, Hont vármegye nemessége 3000—3000 frtot, stb. Tizennégy nap alatt összejött 215.150 frt az idegen hadak fizetésére, a mi a mai érték szerint több 2 millió írtnál :mert az akkori értéknek 8—10szeresét kell vennünk. Ma sem tudnánk magánadakozásból többet Összehozni. És erre a hazafias nemességre, ezekre a vérben és vagyonban áldozni kész vármegyékre mondta mégis az én tisztelt — fájdalom — korán elhunyt barátom, Grrünwald Béla, nagybecsű munkájában, hogy szűkkeblűek valának. Például felhozta egyik ősét, egyik Grrünwald Máté nevezetűt, a ki 1696-ban Bártfán volt aranyműves és a szatmári béke után folyamodott Sáros vármegye rendéihez, hogy vegyék be őt a Sáros vármegyei nemesség soraiba, mert ő régi német, jobban mondva római szent birodalmi nemes és ezt képes is igazolni. Sáros vármegye azonban azt a határozatot hozta — szerintem igen helyesen — hogy az indigenatusi jog megadása nem őt illeti, hanem tessék folyamodni az országgyűléshez, az megadhatja. Boldogult Grünwald Béla ezéit Sáros vármegye nemességét szűkkéblűséggel vádol á : pedig a vármegye nemessége teljesen eorrecte, törvényszerűen járt el, utasítván őt az országgyűléshez, mint egyedül illetékes fórumhoz. Hogy a megyék mit tettek később, Mária Terézia idejében, a miről szól a régi dal, hogy: »Készűl minden vármegye. Mert kénytelen vele«, (Derültség) erről bíívebben szólni ezúttal nem akarok, úgy is nagyon hosszára terjed beszédem. (Halljuk! a szélső baloldalon.) Majd talán a részleteknél lesz alkalmam reá visszatérni. (Derültség.) Most csak utalok arra, hogy a múlt század második felében is, a jelen században is megtette kötelességét az a lenézett vármegyei nemesség, mint már erre itt hivatkozás is történt. Egyebek közt Tóth Ernő t. barátom említette fel Bars vármegye dicséretre méltó magatartását a kir. biztosi korszakban, 1823—25-ben. Megemlített több felterjesztést és ezek közül az egyik felterjesztésnek egy passusát olvasta fel; elhallgatott azonban egy körülményt, a mely épen a legsúlyosabban imputáltatott Bars vármegyének. Tudniillik a megyének akkori aranytollú főjegyzője, Platthy Mihály, a legkeményebb hangú fel térj esztését így ke.idte — és ez jellemzi, hogy minő volt akkor a vármegyék hangulata: — »Recrudescunt diutina gentis Hungarae vulnera. < Ettől a hangtól riadtak meg Bécsben, ez a hang rázta meg, döngette meg Bécs kapuit. És felidézték a főjegyzőt Bécsbe ad audiendum verbum. Nem akarok erről többet szólni; csak hogy ez a hang volt az, mely nem szúnyog-dongásként, (Derültség.) hanem ágyúdörgésként adta tudtára az uralkodónak a nemzet sérelmét. Ez a hang 34*
