Képviselőházi napló, 1887. XXIV. kötet • 1891. junius 5–junius 22.

Ülésnapok - 1887-507

262 507. orsüágos ülés 1891. jnnlns 17-én, szerdán. ez ügyek Botka szerint a megyének közigazgatási orgánumai által intéztettek el, már Szent László és Kálmán király törvényei szerint is; sőt Kálmán király egyik törvényéből kimutatta, hogy maga a király udvari tisztjei kíséretében bejárta az ország nagy részét, a panaszosokat kihallgatta, a megyéken gyűlésekre összehívatta, a nádor által megidéztette a vádlottakat, s ilyesmi csak a nagyszerű megyei gyűléseken történhetett, melyeken a megyék és a várispánságok lakosainak minden osztálya jelen volt. Tehát ilyen volt az Árpádkori megyei intézmény, a Kálmán király törvényében megörökített »mega« a mint az idegen ajkú barát a »megyé«-t írta. Igen érdekes az, a mit Botka itt bezárólag mond. Bocsásson meg a t. ház, ha ilyen tekintélynek, mint ezen író, erre vonatkozó egy passusát idézem. (Halljuk! Olvassa): »Az első király alkotta várintézmény mindenesetre bölcs és eredményében sikeres mű volt. Egyesülten a szintén első királyunk által alapított megyei, vagyis provinciális intézménynyél, megállandósította az a magyar királyságot, benn a nagyszerű reformokkal és kifelé az irigy szomszédokkal szemközt. — Az ország tetemes térnagysággal, Aktum és Erdély meghódítása, Slavonia, Horvátország és Dalmatia szövetkezése által öregbedett. Kálmán idejében európaikig el lőn ismerve, hogy a magyar király imposans serege a világ leghatalmasabb népének hadseregével győzelmesen mérkőzhetik. És mégis, ily dicső és fényes tények és eredmények után a várintézmény két század lefolyta alatt annyira lejárta magát, hogy a királyok és nemzet minden arra czélzó erőlködése mellett, hogy azt fentartsa, nem volt lehető e czélt elérni. Még egy század azon kettőhöz elégséges volt arra, hogy a várintézmény gyökerestől elenyészszék. Az őshagyoniányokhoz való nagy, ragaszkodási népjellem sok elsőkori, még az Árpád-korszakra visszavezet hető nevet és emléket tartott fönn; de a várintézménynyel összefüggésben álló emlékekből, szavakból és nevekből egyet sem tudunk felmutatni. Ez, ha nem csalódom, azt látszik bizonyítani, hogy az elsőkori várintézmény a nemzet kebelében és szívében nem vert erős, hatalmas gyökeret. Holott ellenkezőleg, az első király alkotta másik intézmény, a megye, mint egy terebélyes őstölgy, azon gyökereken áll, melyeket alkotója kezéből és ápolásából nyert és a nyolez százados hű néphagyomány annak emlékeit, szavait, neveit szeretettel megőrzé. Ezen ellentét a két ikerintézmény múltjában abban találja szerintem »valószínű magyarázatát, hogy az ősmegye az önkormányzat egészséges alapjára volt fektetve, a várintézmény pedig ezt nélkülözte és a királyi szeszélyek labdájaként hányatott.« Én azt hiszem, t. ház, mikor e korszakot évtizedeken át búvárló jeles író így nyilatkozik, akkor ebből egészen más képet nyerünk az Árpádkori vármegyékről, mint a különben igen széleä olvasottságú Schwarcz Gyula képviselő úr beszédéből. (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) Említettem és a ministerelnök úr is hangsúlyozta Mátyás korából, de a későbbi korból is, hogy a főispánok nevezték ki helyettesüket, a viceispánokat,, a hirdetőket — praecones — a végrehajtót és több tisztviselőt. Azonban önkormányzati és választott tisztviselők is voltak ezek mellett. A nemesség, különösen annak kisebb birtokos része — mert Magyarországon köznemességről beszélni nem lehet, a mennyiben minden nemes egyformán tagja volt a szent koronának, csakhogy a nagybirtokosok később, az osztrák időszakban mágnásokká lettek, de joga tulajdonképen egyforma volt mindegyiknek — mondom, a kisebb birtokú nemesség mindig emelgette fejét a főispáni intézmény ellen és a maga autonomicus jogait, azokat a jogokat követelte, melyeknek csírái kétségkívül benne voltak már az Árpád által alkotott »szállás«-okban, a melyeket — habár nevöket biztosan nem tudjuk is — bátran lehet így nevezni. Követeltepedig e jogokat oly erővel, hogy azok tekintetében, melyeknek nyomait már Szent István decretumaiban feltaláljuk, később a királyok az alulról jövő nyomás következtében engedni voltak kénytelenek s az autonomicus közegeknek f szerepkörét, a megyei administratioban már az Árpádok korában kiterjesztették. Ezt adatokkal tudom bizonyítani, úgy Botka, mint mások művei alapján. Voltak tudniillik úgynevezett békebírák: arbitri et mediatores; ezek ítéltek a főispán elnöklete alatt a kisebb kihágási ügyekben s azon kérdésekben, melyeket ma közigazgatási ügyeknek nevezhetnénk, minők az orvok, szökevény jobbágyok és a bitang marhák ügyében való eljárások. Ezek a megyei kinevezett tisztviselők és a megyei nép közé voltak ékelve, az utóbbi által választattak, s itt néha az »eligere«, néha a »constituere« szóval találkozunk. Ezen »arbitri et mediatores« intézményénél igen nevezetes az, hogy a XIII. században II. András alatt megszabták az intézmény keretét és nem követelték, hogy ezek »bene possessionati« legyenek, a mi később a megyékre törvény volt: hanem azt kívánták csak, hogy a békebírák »boni, veri, probi, idonei viri«, tehát, hogy jó, igaz, becsületes, értelmes emberek legyenek. Ezek a kisebb nemesek köréből kerültek ki. Ezekre nézve adataink vannak, a mikor a király elrendeli, sőt még a törvény is, hogy a főispán vegyen maga mellé tiz ilyen arbitert, hogy ezek