Képviselőházi napló, 1887. XXIII. kötet • 1891. április 13–junius 4.

Ülésnapok - 1887-496

3o4 45M>. orszäigos Més 1891. juuins 4-én, csttt3rt8k8n« hozásaink, sőt a későbbi törvényhozások 1875 óta is meghagyták a tisztviselő-választást a mai napig. De ne feledjék el, hogy sok nehézséggel járt volna ez eddig törvényhozásainkban. Az 1867-re következő években meg volt ugyan a reformra a törvények uralmának irányában az igyekezet. s maga a haza bölcse, Deák Ferencz megtette indítványát egy állambíróság felállítására nézve, de kisebbségben maradt; szintúgy az akkori igazságügyminister, Horváth Boldizsár; de Tisza Kálmán, mint akkor még a kisebbség vezére sem hatolhatott keresztül a maga indíványával, pedig ő is határozottan állást foglalt ez eszme mellett, a mivel tagadhatatlanul érdemet szerzett magának ez irányban. Hangsúlyozás nélkül említem fel, hogy részemről szintén igyekeztem behozni e kérdéseket különböző alakban a képviselőházba : az állambíróságot kapcsolatban az illetékességi összeütközések kérdésével, a közigazgatási bíráskodást és a tisztviselők szolgálati pragmatikáját már a hatvanas és hetvenes években, de természetesen szintén sikertelenül. Törvényhozásunk akkor még nem volt hajlandó belemenni ezen kérdésekbe: részint azért nem, mert még parlamentarismusunk nem volt kipróbálva, részint pedig azért nem, mert voltak nagy befolyású tényezők, a kik távol akarták tartani a ministeri felelősséget, a kormányzat rendelkezését minden megszabályozástól. Évtizedek tanúsága fekszik azóta előttünk. A modern európai irány e téren semmiesetre sem ütközhetik a magyar nemzet geniusába, mert a magyar nemzet geniusa is mindig a politikai szabadságért küzdött, A modern alkotmánypolitikai elmélet csakugyan megérlelte nálunk is azon meggyőződést, hogy alkotmányunk garantiáit ki kell építeni, de különösen akkor, midőn egy régi intézménytől, mely azonban ma megszűnt garantiáúl szolgálni, a tisztviselők választásától elesünk: akkor csakugyan hozzá kell fogni, hogy e garantiákat minél solidabb alapon igyekezzünk kiépíteni. (Helyeslés a jobboldalon.) Önök, t. uraim, egész szenvedélylyel fogják fel a dolgot, bocsássanak meg a kifejezésért, ha arról van szó, hogy mi jobbnak tartjuk a kinevezési rendszert, mint a választási rendszert. Méltóztassanak csak higgadtabban, nyugodtabban venni, mi történik tulajdonképen nálunk a választásokkal 1723 óta? Önök hivatkoznak a nyugoteurópai alkotmányos államokban megindult reformokra. Meg fogom mutatni röviden még az általános vita keretében, hogy e részben csalódnak azok, a kik oly nagy örömmel hivatkoznak azon reform-actusokra, de egészen más valami az a tisztviselői választás Angliában, Hollandiában, Svédországban, sőt még bizonyos tekintetben Poroszországban, mint volt nálunk. Mert mi történt nálunk egészen a legújabb időkig, midőn a törvényhozás egy szűkebb bizottságot adott a megyei főispán mellé, hogy azzal együtt gyakorolja a candidatio jogát? Ez tulajdonképen nem volt szabad válaszfás a szónak azon értelmében, (Zaj a szélsőbalon) a mint azt Nyugot-Európában az angol vagy hollandus venni szokta, hanem volt candidatio, még pedig a fi'ispán korlátlan eandidálása 1723-tól a legújabb időkig. Mi ez a candidatio és mi történt a nyugaton? Vagy teljesen Szabad választás volt, a melynek behozatalát ez országba közigazgatási állomásokra senki sem ajánlhatja, vagy pedig propositio jogezímén történt alulról fölfelé a kinevezés. Nálunk például a főispán candidált korlátlanul fölülről lefelé több jelöltet, a melyek közül az illető politikai testííletnek kellett választani. És mi történt a nyugoti szabad államokban ? Ezekben, mint mondom, az úgynevezett propositio jogát gyakorolták, tudniillik a politikai testület, tartományi vagy megyegyűlés, vagy városi gyűlés alulról fölfelé proponált 3—3 vagy 4—4 jelöltet s ezekből nevezett ki a tartomán}', vagy kerületi főnök, az illetékes hatósági főnök egyet az illető tisztviselői állásra. A t. ház belátására és felfogására bízom, méltóztassanak teljes nyugalommal megítélni, vájjon mi állott tulajdonképen közelebb az igazi választás meghamisítatlan alapgondolatához, ez a mi caudidationalis választásunk-e, vagy az a nyugoteurópai kinevezés, a mely ugyan kinevezés volt, de a mely megkötötte az államhatalom felsőbb fiinctionariusait, hogy csak azok közül nevezzenek ki tisztviselőket, a kikre a bizalom a politikai testűlet részéről már rá irányult ! De hát mi következik ebből ? Én ezt nem azért említem fel, mintha én az ellenkező irányban akarnék haladni s eltávolodni attól, a mi az előttünk fekvő javaslatban ajánltatik; Isten ments, ép az ellenkezőt akarom; hanem ezt csak azért hozom fel, hogy felvilágosítsuk egymást és hogy ráutaljak azon kétségbevonhatatlan alkotmánytörténeti tényre, hogy Magyarországon a királyi hatalom volt az, a melynek praerogativája a választások irányításába erős kézzel belejátszott már 1723. óta folyton. Az az ür tehát, mely a törvényjavaslat törvényerőre emelkedése következtében előáll, az eddigi választás és a kinevezés közt korántsem oly tátongó, a mint azt gondoljuk, mert a magyar államjog szerint a királyi hatalom volt az, me'yet a törvényhozás megbízott a választások vezetésére és irányítására. Legyen már most szabad, mint azt már előbb bátor voltam kifejezni, azon három erőteljes állításra, mely az ellenzék padjairól