Képviselőházi napló, 1887. XXIII. kötet • 1891. április 13–junius 4.

Ülésnapok - 1887-496

350 496. országos ülés 1891. jiinins 4-én, osfltih-tRkBn. magyar törvényhozás Szent-Istvántól le egész az Árpádház kihaltáig bármikor is a megyei tisztviselők választásában kereste volna azon garantiákat, a melyekkel az alkotmányosságot különben a legfőbb hatalom netáni túlkapásra ellenében körülsánczolni igyekezett. Az a két-két nemesi bíró, a kiket Kálmán király decretuma a püspök elnöklete alatti úgynevezett synodusokban megyénkint tisztán jogszolgáltatási ezélokra megválasztat, nem foglalkozik még a szónak legprimitívebb értelmében sem semmiféle komolyabb közigazgatási teendőkkel. Eötvös Károly: Nem így van az! Schvarcz Gyula: Maga a megye közönsége, ha ugyan lehet már ekkor ilyenről beszélni, még III. Béla ükjében is csak azért jelenik meg a proelamata congregatiokon, hogy meghallgassa az új törvények kihirdetését, és hogy tömegesen tanúskodjék a birtokperekben és btínperekben, épen úgy, mint a frankoknál. Pedig III. Béla köztudomásszerűleg Byzanczban növekedett, és midőn a proelamata congregatiokat életbeléptette, épen nem valószínűtlen,hogy a keletrómai birodalom tartományi és kerületi gyűlései — ~á xowá — lebegtek a magas műveltségű királynak szemei előtt; tehát oly gyűlések, melyek közigazgatási kérdésekkel is foglalkoztak ; de hogy III. Béla alatt a megyei tisztviselőket bármikor is a megyei gyűlések az említett proelamata congreg atiok úgy válasz tották volna: ennek semmi nyoma sem törvénykönyvünkben, sem egyéb forrásainkban. Annál kevésbbé lehet szó ily választásokról III. Béla utódai alatt. Nagyban hatottak már ekkor hazánkra is a legisták tanai: újból érvényre kez dett emelkedni az a római jog, a melynek oly nagy szolgálatokat köszönhet európaszerte ugyan a modern állampolgári jogegyenlőségnek törvényhozási előkészítése; de a melynek művelői a »princeps legibus solutus« tanát valódi byzanczi értelmezéssel ültették át a keresztyén-germán monarchiákba. Az autokratori absolutismus e tana hatott IV. Béla királyunkra is. Meg is boszúlta az magát rajta egész tragikai nagyszerűséggel a Sajónál. A nemzet elidegenedett tőle ezen absolutistikus irány miatt és királyi szavát akkor sem követte teljes odaadással, midőn végveszély fenyegette hazánkat a beözönlő mongol hadak részéről Az alkotmánytörténelem logikája úgy akarta hogy épen ez a IV. Béla tegyen a tatárjárás lezajlása után első kísérletet a képviseleti alapra fektetett országgyűléssel. Az ő 1267-dik 8-dik törvényezikke elrendelte, hogy minden megye részéről 2 — 3 nemes menjen az országgyűlésre. E törvény soha sem lett végrehajtva, ezért nem lett a megye politikai testűletté IV. Béla alatt sem még; daczára, hogy ezen királyunk alatt már föltűnnek a szolgabírák, tisztán bírói functiók ellátására választva. Hogy a közigazgatást már t. i. azt, a mely azon időben létezett, választott megyei közegek látták volna el: erről ismét mit sem tud a magyar alkotmány történelme. Csakis Luxemburgi Zsigmond alatt bontakozik ki első ízben a megye mint politikai testűlet. Az ő 1405-diki decretumát, mely a városok érdekében alkottatott, megküldi Zsigmond a királyi szentesítés után a megyéknek, hogy nyilatkozzanak, vájjon tetszik-e nekik e decretum vagy nem; és ismét 1435 ben, a bázeli zsinat idején, Sienából futár által írásban küldi meg a honvédelmi törvényjavaslatot — »de modo exercituandi« — a megyéknek, hogy a megy egy ülések előbb nyilatkozzanak fölötte, hogy vájjon elfogad ják-e, mielőtt az az országgyűlés elé kerül. Fölhívja tehát Zsigmond a megyéket: nyilatkozzanak, elfogadják-e? És ha igen, adják utasításba annak támogatását az orszsggytílésre küldendő követeiknek. Megtörtént; elfogadták a megyék, elfogadták a rendek is az országgyűlésen. Ettől fogva lettek részeseivé a megyék a törvényhozó hatalomnak. Vájjon minek volt nagyobb része az alkotmány ilyetén átalakításában? A Szent-Istvántól Zsigmond sienai kóborlásáig lefolyt időköz alatt történelmileg fejlődött magyar nemzeti geniusnak-e, avagy azon hesseni, flandriai, burgundi vagy lengyel Stb. mintáknak-e, a melyek mint a decentralizált törvényhozás kerületi testületei Zsigmondban ezen ötletet ébresztették: nem kutatom; nem is szabad erre súlyt fektetni, mert hisz néhány emberöltő múlva csakugyan átment a keret, ez eszme — a megye mint politikai testület — a magyar nemzet testébe-vérébe és azután három századon át oly megvíhatatlan védbástyáját képezte alkotmányunknak, hogy még a késő utókor is kell, hogy osztatlan kegyelettel emlékezzék róla, mint alkotmánybiztosítékról. De vájjon Zsigmond korában választott megyei tisztviselők látták-e el a közigazgatási teendőket? Ezt ismét nem fogja senki komolyan állíthatni, a ki törvénykönyvünkre és egyéb forrásainkra támaszkodik. Még 1486-ban is törvény alkottatik, amely kimondja, hogy az alispánt a főispán nevezze ki, még pedig ugyanazon megyéből, ne másunnan, et ille — már t. i. eomes parochialis — teneatur ex illó comitatu, et non aliunde, nobilem virum aliquem, pro vice-comite, vei vice-comitibus eligere. A mely törvényszerkezetben a »non aliunde« a »ne máshonnan* azt árulja el, hogy annakelőtte, tehát nemcsak a személyes autokrator-uralomra hajló Mátyás alatt, ki alatt ezen í486-ki törvényünk megalkottatott, a főispánok más megye nemesei, és nem saját megyéjök nemesei közű! is szoktak ki-