Képviselőházi napló, 1887. XXII. kötet • 1891. február 3–márczius 26.

Ülésnapok - 1887-450

450, országos ülés február 3-n, kedden. 189J. J5 Igaz, hogy ezen statisztikai adatok hiánya nem akadályozta sem Németországot, sem Ausztriát a balesetek elleni biztosítás meghonosításában; nem akadályozta azért, mert a tapasztalat azt bizonyítja, hogy az életbiztosításnál is azon halálozási táblázatok bizonyultak leghelyesebbeknek, melyek empirieus módon a biztosító intézetek kebelében állíttattak össze. A legjobb halálozási táblázatok nem a népességi és halálozási lajstromokból, hanem a biztosító intézetek.feljegyzéseiből kerültek ki: így a 17 angol társaság táblázata, a Brune-féle és az új német táblázat. Csakhogy feledni nem szabad, hogy addig, mig ily statisztikai adatok gyűjtetnek, a halálesetek elleni biztosítás olyan experimentum, melyet a különben is bizonyos kényszerítő körülmények között levő gazdagabb szomszédnépek maguknak megengedhetnek, de mi nem. Itt tehát leghelyesebben járunk el akkor, ha bevárjuk azon adatokat, melyeket más népek Összegyűjtenek. Ha látjuk, mennyi nehézséggel kellett itt Németországnak megküzdeni, pedig ott 1886-ban a biztosított munkások száma 3,725.313 és az itt szóba jövő üzemek száma 269.974 volt, akkor mi, kiknek alig van több 80.000 gyári munkásunknál és 1.000 gyárunknál, bizonyára ily experimentumhoz egyelőre nyúlni nem fogunk. Azonban a betegsegélyző pénztárak főfeladatát a tettetés elhárítására irányzó ellenőrzés képezi. Minél loealisabb módon vannak kezelve, annál biztosabb a czélba vett siker. Azért helytelennek bizonyult Ausztria eljárása, a hol szintén előbb a balesetek elleni biztosítást és azzal kapcsolatosan arra támaszkodva vették szabályozás alá a betegsegélyző pénztárakat. Ezen eljárás ferdeségének legjobban adott kifejezést egy osztrák szónok, midőn azt mondja: valamint a gyereket, mielőtt szaladni engedik, járásra kell tanítani, épúgy kell a munkásnak első sorban betegség ellen oltalmat nyújtani, mert csak a betegség stádiumában tarthat igényt a baleset elleni járulékokra. Teljesen helyeslem tehát a kormánynak a teendők egymásutánjára vonatkozó eljárását. T. ház! A hol a betegségek elleni biztosítást kötelezőleg meghonosították, egyik fontos kérdés tárgyát képezte az, vájjon azon új terhek, melyek ez által az iparra nehezednek, nem fogják-e az iparczikkeket egyrészről megdrágítani, másrészről azoknak versenyképességét a világpiaczon megbénítani. Azt tapasztaljuk azonban, hogy mindenütt az ez irányban felmerült félelem közelebbi megtekintésnél alaptalannak bizonyult be. Már a törvényiavaslat indokai is kiemelik, hogy itt tulajdonképeu új teherről alig lehet szó, mert itt oly kötelezettségek lettek megállapítva, melyek úgy az 1875: III., mint az 1884, ipartörvényben kifejezésre jutottak ; a rendezettebb szervezettel bíró vállalatoknál pedig eddig is meg vannak honosítva. Mindamellett kétségtelen, hogy a törvényjavaslat intézkedései a munkabérek, illetve a termelési költségek emelkedését előbb-utóbb magok után fogják vonni és kétségtelen az i^, hogy idővel ezen terhek a fogyasztókra fognak áthántatni, úgy, hogy a kötelező biztosítás, mint egy általános közvetett adó fogja hatását gyakorolni. De ez iparunk versenyképességót a világpiaczon annál kevésbbé fogja alterálni, mert a kötelező biztosítás behozatala az összes iparosországokban szintén csak idő kérdése; de iparunk versenyképességét a világpiaczon nem fogja érinteni azért sem, mert az Összehasonlító munkabér-statisztika szerint a nyugateurópai államok munkabérei aránytalanul nagyobbak a mi munkabéreinknél. T. ház! Itt ki nem térhetek azon kérdésnek legalább futólagos érintése elől, mely Németországban oly elkeseredett parlamenti harczra adott alkalmat, hogy tudniillik miért nem terjesztetik ki kötelezőleg a betegsegélyző pénztárak intézménye a mezőgazdasági munkásokra is. Mint tudjuk, ezen kérdést különösen Németországban azon látszólagos és mesterségesen oda állított érdekellentétből kiindulva tárgyalták, mely az ipar és mezőgazdaság között létezik. Nem kívánok ezúttal e pontra hosszasabban kiterjeszkedni és azért csak azon rövid megjegy zésre szorítkozom, hogy ez idő szerint alig legyőzhető akadályok léteznek arra nézve, miszerint a munkások ezen kathegoriájára is kiterjesszük a törvényt. Ezen akadályok részint alanyiak, részinttárgybeliek. Nehéz volna ugyanis egyrészt a mezőgazdasági munkás fogalmát megállapítani, mert számos esetben a munkás munkaadó, majd cseléd is; majd itt, majd ott dolgozik néhány napig; de nehéz volna másrészt a pénzbeli hozzájárulást különösen ott I megállapítani, hol a béreket — mint az számos vidéken divatos — természetben szolgáltatják ki. Ehhez járul, hogy a pénzbeli bérek a mezőgazdaságnál sokkal csekélyebbek, mint az ipar körében alkalmazott munkások bérei; a fizetendő járulékok által előidézett bérlevonások tehát sokkal érezhetőbbek, a táppénzben nyújtandó segélyek pedig ennélfogva szintén csekélyek volnának. Ily körülmények között pedig t. ház a mezőgazdasági munkásoknak a kötelező biztosítás által, nem a mint czélozzuk egy privilégium favorabile, hanem egy privilégium odiosum jutna osztályrészül és azért csak helyeselhető, hogy a javaslat csupán facultativ módon hozza a munkások ezen osztályát a betegsegélyző pénztárakkal kapcsolatba.