Képviselőházi napló, 1887. XXII. kötet • 1891. február 3–márczius 26.
Ülésnapok - 1887-457
\ 40 * 57, országos ülés február 17-én, kedden. 1881. A t. minister úr különösen kiemeli Anglia példáját, mondván, hogy az is felállított 1864-ben egy főtörvényszéket. Jogi szempontból itt sem tennénk kifogást az ellen, hogyha a ministernek az lett volna épen a kedve, hogy proponáljon egy önálló magyar főtörvényszéket Konstantinápolyban. Talán elleneztük volna ezt pénzügyi szempontból, vagy azért, mert az ez időszerint nem múlhatatlanul szükséges; de közjogi szempontból nem hiszem, hogy kifogása lett volna az ellen valakinek. Ep az a baj, hogy valamennyi módozatok közül a t. minister úrnak sikerült a lehető legszerencsétlenebbet választania. (Igaz! Ugy van! a hal- és szélső baloldalon) Kérdem tehát, hogy mi indítja mégis a kormányt arra, hogy önként egy új közösiigyet teremtsen ? Ha pedig a másik alternatíva áll, hogy tudniillik csakugyan szükgégszeríí következménye, folyománya ez az intézkedés a 67-iki kiegyezésnek : akkor kérdem at. ház mindegyik tagját, hogy milyen következtetésre kell jutni oly alaptörvénynyel szemben, mely szükségképen ily intézkedésekre vezet? Én a magam részéről egyszerű józan eszemmel erre más feleletet nem tudok adni, mint azt, hogy az oly törvényt rögtön, inkább msi, mint holnap, el kell törölni. (Zajos helyeslés a szélső baloldalon.) Be kell tömni, el kell temetni azon forrást, melyből oly mirigy származik, mint a minő az, hogy ez szükségszerű folyomány. (Úgy van! bal felől.) Ha ez így van, akkor a nemzet maga süt szégyenbélyeget a saját homlokára, ha ilyen törvényt megtűr a maga törvénykönyvében. (Igaz! Úgy van! a balés szélső baloldalon.) De a t. minister úr, vagy helyesebben a javaslat, mert hiszen a minister úr még nem beszélt, erre más választ ad. (Halljuk! Ralijuk!) A javaslat erre azt válaszolja, hogy ha az 1867-iki egyezménynek ilyen a folyománya, akkor ebből az következik, hogy ezt a folyományt kell törvénybe iktatni. így azután mehetünk folyományról folyományra. (Derültség és élénk helyeslés a bal és szélső baloldalon.) És itt engedje meg a t. ház, hogy egy perezre megállják. Nagyon veszedelmes elmélet, nagyon veszedelmes lejtő ez a következtetés. (Helyeslés a szélső baloldalon.) És én kérdem, vájjon az e egy magyar államférfi feladata, hogy igyekezzék deductiók útján abból a törvényből, a mely, a mint ezt önök is elismerik, Magyarországnak függetlenségét bizonyos tekintetben megszorítja, minél tágabb magyarázat útján, mindig újabb meg újabb megszorítást következtetni? (Helyeslés a szélső baloldalon.) Nem első és legszentebb kötelessége-e az államférfiúnak, az hogy jól vigyázzon arra, hogy egj hajszállal se menjen tovább, mint a mennyi már a törvényben benne van. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Egyszer már tettem s most újból bátor vagyok ajánlani, hogy méltóztassék elolvasni Skóczia történetét. Megláthatja abból mindenki, hogy ez is milyen szépen, lassan és egymás után, folyományról folyományra olyadt be az az angol birodalomba. Méltóztassék elhinni, ámbár én nem vagyok barátja a nagy frázisoknak, nem is szoktam vele élni, de becsületes és őszinte meggyőződésemet fejezem ki akkor, midőn azt mondom, hogy a következtetés ezen lánczolata a melyet a t. minister úr ebben a javaslatban használ, nagyon könnyen belevezethet a Reiehsrathba. (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) T. ház! Befejezem fölszólalásomat egy szerény figyelmeztetéssel az igen t. minister úrhoz. (Halljuk! Halljuk!) Igen jól tudom, hogy mi fog most következni. Nem kételkedem benne, hogy a t. minister úr e rossz törvényjavaslat mellett is ragyogtatni fogja dialektikájának fényét. Csatár Zsigmond: Nem fog az már, csak ellenzék korában volt hatása! (Derültség bal felől.) Helfy Ignácz: Hogy ragyogtatni fogja tudományos apparátusának egész gazdagságát és hogy a t. többség tapsokkal fogja kisérni beszédét. Polónyi Géza: Nem hiszem (Halljuk! Halljuk!) Helfy Ignácz: Fájdalom, abban sem kételkedem, hogy a többség a javaslatot el is fogja fogadni; mert hiszen a tapasztalás mutatja, hogy valahányszor közös törvényről van szó és minél nehezebb annak keresztülvitele, annál zajosabban tapsol a többség annak a ministernek, a ki ezt keresztűlviszi. Mindezeket tudom; de rólam senki sem mondhatja, hogy személyes rancune működik bennem, vagy hogy engem ez beszéltet. Ellenkezőleg, szívesen constatálom, hogy a mióta szerencsém van a t. minister urat ismerni, mi mindig a legrokonszenvesebb viszonyban voltunk. A magam részéről ezen érzelmet ma is í'entartom és nem vettem észre, hogy ő változott volna irányomban ministersége óta. Nem a személyes érzelem, hanem a magyar hazafi szól tehát belőlem, midőn azt mondom, hogy ép azért, mert őszinte tisztelettel viseltetem a t. minister úr iránt, igazi sajnálkozással láttam az ő nevét a törvényjavaslat alá irva. És legyen arról meggyőződve, hogy nincs az a fényes dialektika a világon, nincs az a tudományos apparátus, nincs az a zajos taps, a mely képes legyen valaha kiköszörülni azt a csorbát, melyet a minister úr e törvényjavaslattal azon a magyar közjogon
