Képviselőházi napló, 1887. XXII. kötet • 1891. február 3–márczius 26.
Ülésnapok - 1887-455
94 465. országos ttlés február 12-én, esntörtökön. 1891. katonai kiképzés s ezzel az országvédelem szempontjából fontossággal bíró intézkedéshez akarják a törvényhozás szentesítését elnyerni. A törvényjavaslatnak czélja ugyanis állítólag semmi egyéb, mint az, hogy a bosnyák benszülöttekből alakított csapatoknak alkalom nyújtassák a telje-ebb katonai kiképzés megszerzésére. Altalánosságban vévén a kérdést szemügyre, annak két különálló oldala tárul tekintetünk elé, melyek mindegyike megfelelő külön méltatásra tarthat számot. Az egyik kérdésnek közjogi és politikai oldala van ; mert figyelemmel úgy azon külpolitikai eseményekre, melyek a boszniai megszállást megelőzték, valamint a hazai törvényhozás alko tásaira : kétségtelen dolog, hogy a jelen javaslattal tervezett rendszabályok erről az oldalról kellő megvilágításra, szorulnak. A kérdésnek másik oldala tisztán katonai szempontokra, támaszkodik s ezeknek alapján kívánja a törvényhozást a javasolt lépések szükségessége vagy ezélszerüsége felöl meggyö'zni. Először a kérdésnek politikai oldalához szólván, én azt korántsem tekintem olyan egyszerűnek, mint a minőnek azt a t. kormány s vele az igazságügyi bizottság is tartani látszik; mely utóbbi valósággal kihívja a bírálatot azon kathegorikus kijelentésével, hogy a berlini mandátum lelkiismeretes végrehajtása a javaslatbeli intézkedéseket egyenesen megköveteli. Én a t. igazságügyi bizottságot ily messzire követni nem fogom, meri: a berlini megbízással elvállalt kötelezettségek mértékének taglalása ma nincs napirenden; de ha figyelemmel olvasom a berlini szerződés XXV. czikkelyét, mely így szól: »Bosznia és Herczegovina tartományokat Ausztria Magyarország fogja megszállani és kormányozni stb.«; akkor azt el kell ismernem, hogy a megszállás és kormányzással kapcsolatos tények közé veendők — kétségen kivííl — mindazon tények is, melyek az országvédelem szervezéséhez megkívántatnak ; de mindig föltéve azt, hogy a kor inányzott országok közjogi helyzetéhez kétely nem fér s hogy azoknak kovátartózandósága — legalább is elvileg •— szabályozva van. Ezt azonban a megszállt területről ma még a legjobb szándék mellett sem mondhatjuk el. Én legalább nem hallottam még, de nem is olvastam hivatalos formában kelt olyan nyilatkozatot, a melybői akár arra, hogy azon országokból idővel kivonulunk, akár arra, hogy azokat annectáljuk, következtetést vonni lehetne: ennélfogva tény az, hogy azon országok közjogi helyzete ma még teljesen határozatlan. A kérdés nemzetközi oldalának behatóbb tárgyalását szándékosan mellőzöm s ezt meg is mondom, nehogy az a vád érhessen, hogy annak megvilágításában homályos pontokat hagytam. S ezzel áttérek a közjogi szempontok méltatására, kezdvén a véderőtörvényen. Azon véderőtörvény, mely a pragmatica sanctió néven ismert államszerződés és a 67-iki kiegyezésben a monarchia két államára nézve körülirt elválaszthaflan együttbirtoklás biztosítására és a kölcsönös védelmi kötelezettség teljesítésére kivánt védelmi erők felől intézkedik, szól közös hadseregről, honvédségről és népfelkelőkről, de seramit sem tud bosnyák csapatokról. (Úgy van! a szélső baloldalon.) S itt legyen szabad — zárj el közt — az igazságügyi bizottság t. előadójának megjegyeznem, hogy az én fogyatékos közjogi ismereteim szerint van ugyan Magyarországnak is véderőtörvénye, meg van Ausztriának is, a melyek azonos elveken épültek fel; de tudtommal a monarchiának ép oly kevéssé van u. n, közös véderőtörvénye, mint a hogy közös haza nem létezik. A bosnyák csapatok e szerint egészen más közjogi alapon állanak, mint a monarchia véderejének alkotó részei s ha e bosnyák csapatok a mon rchia véderejébe mindemellett be volnának illesztve: ezt, ha mondják, természetesen elhiszem, a nélkül, hogy akár e tényt, akár az ő esetleges felhasználásukat a monarchia védelmére helyeselni tudnám. Az osztrák-magyar monarchia véderejének ugyanis, törvényeinknél, fogva, csak a két állam egyikének polgára, lehet tagja; e szerint azon bosnyák polgárok, a kik ez idő szerint kormányzásunk alatt állanak, ha a katonai esküt le is tették, reánk nézve jogilag mégis csak idegen állam alattvalói. Mert nem is tudom, hogy bosnyák barátaink melyik államnak lehetnének polgárai; a magyarnak nem, az osztráknak sem, mert a ka'onai eskü önmagában egyikben sem ad honfiúsítást. Polgárai lehetnének tehát egy monarchiának, a melynek tulajdonképen nincsenek is polgárai, a mi, ha paradoxnak látszik is, tényleg mégis úgy van, mert valamint közös ügyes úgy közös polgárság sem létezhetik. Minthogy e szerint a bosnyák polgárok törvényeinknél fogva a mi véderőuknek tagjai nem lehetnek, mert egyik állam polgárjogával sem birnak: ennélfogva, határozottan elleneznünk kell ez idő szerint azoknak a magyar állam területére való behozatalát mindaddig, míg azon országok közjogi helyzete szabályozva nem lesz; elleneznünk kell ezt a saját véderőtörvényünk rendeletéből s így elesik annak lehetősége is, hogy azon csapatokat a közös véderő támogatására, másként, mint szövetségeseket felhasznál hat n ók. Nem vagyok annyira naiv gondolkozású, hogy azt higyjem, miszerint az irányadó körök valaha arra gondoltak, hogy ezt a sok vérrel, még több verejtékkel birtokba vett szerzeményt vissza kell bocsátani; de ha így is áll a dolog,
