Képviselőházi napló, 1887. XX. kötet • 1890. november 19–deczember 6.

Ülésnapok - 1887-417

417. országos ülés november 26-án, szerdán. 18OT. J37 T. képviselőház! Az opportanismus erre azt mondta; hiszen ez nem veszedelmes; egy beszéd elhangzik, annak nyoma sem marad. De én, t. ház, ismerek a túloldalról férfiakat, a kik élénk érdeklődéssel viseltetnek a társadalmi jelenségek iránt, a kik publicisticai téren nagy munkásságot fejtenek ki és a kik mély megdöbbenésüknek adták tanújelét, mikor megtudták azt, hogy egyetlen egy jelszóra Magyarország legeihagyottabb és legutolsó falujában is megmozdul a pap, megmozdul a káplán, megmozdul a harangozó, egy egész

; apparátus, mely rengésbe hozza a társadalmat. És ezek az emberek, a kik azt gondolták, hogy ők itt opportunus eligazításokkal rendet tudnak tartani a társadalomban, észrevették, hogy az opportunismus igenis ott tartotta mindig támadásra készen azt a nagy elemet, a mely mélyen benyúlik a nép kedélyébe, mert a nép kedélyéhez legközelebb áll és legközvetlenebbül ragadhatja meg azt az elemet, a nép elemét, mert a nép az, melyet nem érintenek azok a hullámzások, melyeket mi a törvényhozásban vagy a társadalom magasabb regióiban egyáltalán érezünk. Az a püspöki beszéd sem hangzott el. Hát, t. képviselőház, megoldásokra van szükségünk és ha megoldásokra van szükség, akkor szerény véleményem szerint a legelső dolog az, hogy tisztán kell látnunk a helyzetet, hogy ki keil mutatnunk mindazt, a miben rejtegetés vagy egyáltalán elleplezés mutatkozik. Én a t, minister ur részérői nem fogadhatom ei azt, hogy egyoldalú rendeletet bocsátott ki, a melyet egy felekezet vehet zokon, hogy azt ellátta sanctióval is, mert az tagadhatlan tény, hogy minden felekezet elkeresztel, mert a mint ez már mondva is volt, minden felekezet élő organismus, a mely gyarapodni kíván. Tudtom szerint minden felekezet a keresztségét szentségnek tartja, a mely absolute semminemű összefüggésben sínesen azzal a nyilvántartással, a mely az állam érdeke s a melyet az állani a lelkésztől már mostan megkíván és megkövetel. Én már a t, minister urnak első beszédében is észrevettem azt, hogy bizonyos erőszakossággal magyarázta meg álláspontjának helyességét, a mikor azt mondja, hogy egy bizonyos magasabb rendőri feladat vagy rendőri lehetőség, a mely minden ministernek megadja azt a jogot, hogy a maga hatáskörében sanctióval ellátott szabályokat statuáljon, vagyis kihágásokot alkothasson. Az igen t. minister urnak a mellett legfőbb érve az volt, hogy a kihágásokról szóló törvény, ha csak közönséges közbiztonsági, vagyonbiztonsági, vagy közbátorsági intézkedésekre vonatkozott volna, annak végrehajtása a belügyministernek, mint a rendőri fúnctiók tulaj donképeni őrére bízatott volna, holott a törvénynek végrehajtása KÉPVH. NAPLÓ 1887—92. XX. KÖTET. a kormányra bízatott s ebben az egyben volna kifejezve az, hogy a magasabb hatáskör értendő alatta. De én, t. képviselőház, ezzel szemben kénytelen vagyok megjegyezni, hogy ez a törvény a zárt határozatokban, a 145. §-ban, világosan kimondja, hogy nem a kormánynak, hanem a belügyministernek és az igazságügy ministernek feladata e törvény végrehajtása. Nagyon természetes ez, mert a kihágások elbírálása szakszerűen is és kötelességszerűen is, elvileg és gyakorlatilag e két tárcza keretébe tartozik. De én, t. képviselőház, erre súlyt helyezni nem akarok; kidomborították mások. En is azok közé tartoztam, t. ház, a kik a t. minister urat üdvözölték akkor, a mikor első beszédét elmondta. Megmondom azonban teljes őszinteséggel, hogy miért üdvözöltem akkor a minister urat s miért nyújtottam akkor a minister urnak kezemet. En a t. minister ur beszédében nagy vívmánynak tartom azt, hogy Magyarországon a törvényhozás termében, egy oly korszak után, a mely kimondani semmit sem mert, a mely

T mindig számítgatott, mindig opportunuskodott, mindenből politikai tőkét iparkodott csinálni, (Igaz! Ugy van! a szélső baloldalon) egyszerre elhangzott az a szó, hogy Magyarországon a legmagasabb, a minek mindkinek alá kell magát rendelnie: az állam és annak összes intézménye. (Igaz! Ugy van! a szélső baloldalon.) És én ezért a kijelentésért, a milyent azokról a kormánypadokről igen régen nem hallottam, üdvözöltem a t. minister urat. (Halljuk! Halljuk!) T. képviselőház! Nekem van még egynémely megjegyzésem, a mely polemicus természetű. És e megjegyzésem első sorban vonatkozik Komlóssy Ferencz képviselőtársamnak egy mondására, melyet rendkiviil élénken helyeseltek e háznak bizonyos elemei, természetesen a kikre ez hatott. Ez a megjegyzés az volt, hogy valahányszor ebben a házban, vagy a magyar társadalomban a katholieus ember a katholieus vallás mellett felszólal, rögtön azt mondják róla, hogy ultramontan, hogy reactionarius, szóval, hogy semiféle nemesebb indulatok nincsenek benne. (Egy hang a baloldalon: Ez igaz is !) Ellenben ha protestáns beszél, akkor a protestánstól mindent helyeseinek. Én, t, ház, felekezetileg teljes tökéletesen indifferens ember vagyok; nem restellem ezt megvallani; ez egyszer már igy van. Nekem legfőbb princípiumom a szabadság és az, a mi a szentírásra kimondatott, hogy annak csak egy tétele van, tudniilik a kötelező emberszeretet, a többi mind csak commentár. De, t. ház, mi társadalomban vagyunk, a társadalomnak vannak concret követelményei, vannak fejleményei, van múltja, van jövője, van nemzeti jellege is és én ezek elől nem vonhaw