Képviselőházi napló, 1887. XIX. kötet • 1890. október 1–november 18.

Ülésnapok - 1887-401

401. írszágos ülés tiOTember "én, pénteken. 1890. 135 Helfy Ignácz: T. képviselőház! Megvallom, elvártam volna, hogy a most hallott két jeles felszólalás után a t. túloldalról a minieterelnök úron kivüí még valaki méltóztatott volna nyilatkozni; mert azt csak nem lehet tagadni, hogy ez egyike a legfontosabb kérdéseknek és különösen önök részéről, a kik mindig a loyalitással kérkednek itten, (Egy hang a jobboldalon: Nem kérkedünk!) önöknek kellene, hogy érezzék, hogy ez nagyfontosságú kérdés, a mikor a magyar parlamentben a magyar királyi udvartartásról van szó. Azt mondja a t. ministerelnök ur, hogy egy nagy elv az, a mi az Í867. évi XII. t.-czikk 7. §-ában van letéve, de hogy ebből a nagy elvből nem következik az, hogy minden részletében önálló udvartartás legyen Magyarországon. Ha ez igy áll, akkor méltóztassék nekem megmagyarázni, miből áll ez a nagy elv? Az a négymillió ötszázhatvanezer forint képezi azt a nagy elvet? Lássuk tehát, hol van az a nagy elv ? Nem ismerek monarchicus országot Európában, a hol az udvartartásra alkotmányossági szempontból a lehető legnagyobb fontosságot ne helyeznék. És tökéletesen igaza van Ugron Gábor t. barátomnak, midőn figyelmezteti a házat arra a sajnos helyzetre, melybe jutottunk az által, hogy sok reményre jogosított trónörökösünk meghalt. Jelenlegi Felségünk megbarátkozott a magyar néppel, belehatolt a magyar nép szellemébe, keserű iskolán menvén keresztül, felismerte végre-valahára, hogy itt ebben az országban, ebben a hazában van neki legbiztosabb támasza. De vájjon az, a ki utána fog következni — minden tisztelettel, a melylyei iránta viseltetünk — va

Jjon lehet-e róla azt mondani, hogy csak sejtelme is van arról, a mi magyar ? Ezen csakis magyar udvartartás által lehet segíteni. Mondom, minden országban súlyt helyeznek arra, nemcsak, hogy az udvartartás nemzeti legyen, hanem hogy az, a ki hivatva van a trónt örökölni, minél több időt töltsön a nemzet kebelében. Ez minálunk nem történik. De, t. ház, van ennek a kérdésnek még két más fontos oldala, melyeket az előttem szólott két t. barátom nem érintett. (Halljuk!) Ez az különösen, a miért e tárgyban magam is szót kértem. De itt mindenek előtt kénytelen vagyok rectificálni egy hirt, melyet ma több lapban láttam terjesztve, mintha a függetlenségi és 48-as párt, most eltérne eddigi szokásától és hogy most először szavazná meg a királyi udvartartásra a budgetbe felvett összeget. Ez, t. ház nem felel meg a valóságnak. Mi mindig megszavaztuk a királyi udvartartásra szükséges költségeket. Igenis volt idő, a midőn pénzügyeink nagyon rosszul állottak, hogy rendesen évenként azt indítványoztuk, hogy a ministerium szólítsa fel ő Felségét, hogy kövesse Viktor Emánuel példáját, a ki Olaszországban akkor, a mikor a pénzügyek rosszul állottak, önként lemondott civil listájának egy részéről. Ez volt az egész, a mit tettünk, de magát az összeget megszavaztuk. (Igaz! Ugy van! balfelöl.) Áttérek most arra, a miért tulajdonképen szót kértem: arról a különleges fontosságról, melylyei birna a nemzeti udvartartás nálunk, különösen szemben más országokkal. Mindnyájan tudjuk, hogy ez az ország annyiban nem hasonlít más országokhoz, hogy itt vegyes ajkú népek laknak. Ez a körülmény rendkívüli szerepet visz a mi állami életünkben; hiszen maga az 1867-íki kiegyezés, a melynek alapján önök állanak, tulajdonképen azzal lett indokolva,hogy ha mi lennénk lő —16 millió tiszta magyar, akkor lehetne beszélni önállóságról, függetlenségről, de ne felejtsük, hogy mi itt csak felét képezzük a. népességnek, a többi vegyes ajkúból áll. (Igazi Ugy van! a szélső baloldalon.) Ez képezi küzdelmeinknek legfontosabb, legnehezebben megoldandó , részét. Annál nagyobb fontossággal bir az a. kérdés, hogy milyen az udvartartás nálunk. Ha nálunk nemzeti, magyar udvartartás lenne: ez oly vonzó erőt gyakorolna a nem magyar ajkú nemzetiaégűekre, hogy lassan-lassan összeolvadnának velünk. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Hiába, számolnunk kell az emberi szokásokkal, az emberi gyengeségekkel. A mely perczben bármelyik nemzetiséghez tartozó urak tudnák, hogy Budapesten székel az év nagy részében egy magyar kir. udvartartás, a mely udvartartásban összecsoportosul koronkint az ország szinejava, ambitióból is oda vágyódnának, belemennének abba a magyar tengerbe, a mely ott hullámzik a magyar trón körül és lassan-lassan megbarátkoznának a magyar szellemmel, a magyar társadalommal, a magyar szokással és érzülettel. (Helyeslés a szélső balfelöl.) Ez oly positiv tény, melyet tagadni nem lehet. Látjuk példáját a többi országokban. Francziaország maga, a mely ma egységes állam, de hajdan nem az volt, mily úton birta a legkülönbözőbb fajokat egy nemzetté olvasztani? Méltóztassék elolvasni a. történelmet; azt fogják látni, hogy e nagy munka góczpontja az udvar volt. (Igaz! Ugy van! a ssélső baloldalon.) Méltóztassék elolvasni a hajdani olasz respublica történetét; azt fogják látni, hogy az olasz nemzetiség művészete, irodalma, az olasz szellem az udvartartásban szülemlett, nyert táplálékot. De van egy más kérdég, a mely kevésbé kedélyes és mely nem vág bele a szellem világába, de mégis ugy hiszem, nem csonkítja a legkevésbé sem a királyi fényt akkor, mikor az ilyen kérdéseket a vitába bele vegyítjük: t. i. a