Képviselőházi napló, 1887. XIX. kötet • 1890. október 1–november 18.
Ülésnapok - 1887-400
128 *<»• orseágos ülés november 6-án, egütBrtBkött. 1890. az, hogy az a bank, mely tudvalevőleg igen csekély alaptőkével rendelkezik — mert hiszen tőkéjének túlnyomó része, mint tudjuk, le van kötve régi időből az osztrák kormánynál — ily csekély tőkével lévén kénytelen óriási forgalmának eleget tenni, mit csinál? A helyett, hogy előrelátván az Őszi szükségletet, nyáron gondoskodnék bő tartaléktőkéről, rendesen akkor veszi a tőzsdén saját zálogleveleit, igen természetesen azon czélból, hogy azok árkeletét emelje. Mikor aztán beáll az ősz és a gazdaközönségnek szüksége van pénzre, megragadj alkalmat, hogy emelje a kamatot és e mellett igen természetesen ő maga nyer, de a közönség nincs kielégítve. (Igás! Ugy van! a szélső baloldalon.) Áttérek arra, a mit a t. minister ur a vámkérdésre nézve mondott, de itt is csak a két főmomentumra, a mely nagy benyomást tett rám. A t. minister ur nagy meglepetésemre azt a theoriát állította fel, hogy egyáltalában nincs példa arra, hogy vámmal pénzügyi helyzetet helyreállítottak volna. (Közbeszólások jobhfelöl: Nem azt mondta!) Sajnálom, hogy a minister ur nincs jelen, de midőn a három kulcsot említettem, azt méltóztatott mondani, hogy a pénzügyek rendezésében a vámot sohasem használták. Én erre röviden csak három példára hivatkozom. Ott van először Németország példája, a mely Bismarck nyilt bevallásával épen csakis a vámpolitikával biztosította, erősítette pénzügyi politikáját és hogy ez neki mennyire sikerült, bizo nyitja a tény, hogy 100 millió márkáról felvitte 320 millió márkára. Ott van a másik példa még élőbbről az 1870-iki porosz-franczia háború után. Az 5 milliárddal megsarczolt Francziaországban Thiers a vámpolitikával ütötte helyre a nagy hiányt, mely előállott. De még nem is kell oly messzemenni. Hisz maga az úgynevezett osztrák-magyar monarchia is ezzel az eszközzel emelte jövedelmét 19 millióról körülbelül 40 millióra. Azt mondani tehát, hogy a vámok nem képezik a pénzügyi politika egyik sarkpontját, nem lehet. A t. minister ur azt mondta, hogy a tendentiája nem az apróbb vámterületek felé irányul, hanem inkább a nagyobbak felé. Tökéletesen igaza van és ha látnám, hogy a t. minister ur ezt az irányt követte és ha például a t. minister ur képes lenne az amerikai mozgalommal most szembeállítani egy európai vámterületet, vagy — nem is megyek oly messze — ha csak kieszközölhetné azt, hogy politikai szövetségeseink között a vámterület közös legyen: magam is mondanám, ez nem képezi ideálomat, de minden esetre nagy előny, mert ily nagy területtel már lehet kereskedelmi vámpolitikát űzni. De még ily combinatióba is csak úgy mennék bele, mint magyar vámterület és nem mint közös osztrák-magyar, belemennék a combinatióba szabad elhatározás és szerződés alapján, mint i magyar vámterület. De a mi helyzetünk egészen j más. Érezzük ebben a szabad kereskedelem I minden hátrányát és a védvámos politika minden hátrányait épen azon ellentétnél fogva, mely a két különböző gazdasági kör, a magyar és az osztrák gazdasági kör között létezik. (Igás! Ugy van! a szélső baloldalon.) Mondom, sajnálom, hogy e perczben többre nem emlékezem; de lesz majd alkalom erre máskor is kitérni. A t. ministerelnök ur és előtte már Tisza István t. képviselő ur szemrehányást tettek ! nekem, az egyik úgy fejezte ki magát: azért, mert sokkal erősebb formában támadtam meg a ministerelnök urat, mint rendesen szoktam, a ministerelnök pedig úgy méltóztatott magát kifejezni, hogy „szívességeket" mondtam neki. Engedje meg a t. ház egész nyíltsággal megmondanom, hogy miért támadtam meg a ministerelnök urat erősebb hangon, mint rendesen szoktam tenni. (Halljuk! Halljuk!) Az utóbbi években már nem tettem ezt, mert a volt ministerelnök ur már annyira blasirt volt e tekintetben, már annyira elfásult volt, hogy nehéz volt erősen megtámadni, mert nem érezte már, keresztülment már mindenen. A t. miniszterelnök ur még új ember, remélem, még megérzi az erős támadást. Ez az egyik. A másik az, hogy a multak tapasztalatai folytán én abban a felfogásban vagyok, hogy miután nálunk az a tendentia, hogy a ki beül egy ministéri székbe, az minden áron ott akar maradni és én tartok attól, hogy a t. ministerelnök7ur e tekintetben is óhajtja követni elődjének példáját. Én tehát igyekeztem mindjárt kezdetben, a mennyire csak tőlem telik, megakadályozni azt, hogy a t. ministerelnök ur azon a széken meghonosodjék. (Derültség.) Ez egészen természetes feladata az ellenzéknek. Még tovább megyek és kimondom egészen őszintén gondolatomat. (Halluk!) A t. ministerelnök ur, mint mondám, a múlt időben mindig versenyzett valamely ministeri székért. Ez tény. Alig volt néhány hónapig tárcza nélkül, a mint egy ministeri szék megüresedett, mindjárt beleült. Minthogy pedig nekünk mindenben aristocraticus a felfogásunk — noha más országokban akárhány példa van rá, hogy a ki éveken át ehef-je volt a cabinetnek, egy későbbi kormányban mint szakminister foglal helyet — elképzelhetetlen nálunk, hogy az, a ki egyszer ministerelnök volt, azután szakministeri tárczát vállaljon, mert ezt degradálásnak tekintené. Ebből az következik, hogy miután most már a ministerelnök ur elérte a legmagasabb polczot, tudva, hogy ha onnan lebukik, nincs hely, a hova men-
