Képviselőházi napló, 1887. XVIII. kötet • 1890. április 22–junius 10.

Ülésnapok - 1887-380

380. országos ülés májns népképviseletnek a többsége abban a képviselő rendszerben, melyet a népnek Kossuth Lajos vivott ki, (Igás! Ugy van! a szélső baloldalon) meg akarják fosztani oly ürügy gyei, hiszen csak kevés áldozatot, csak egy pár sor irást kérnek tőle s azt megadhatná. T. képviselőház! Ha a gyermek apja ellen emeli fel kezét, egyiknek sem az fáj, a hogyan megütötte, hanem az, hogy megütötte a hálátlan. Annak a szomorú látványnak leszünk mi a nemzet és a művelt világ tanúi, hogy felemeli majd szavát a többségben egyik a másik után, ha meg nem dobban, ha meg nem döbben a kebelben a szive, Kossuth Lajos ellen olyan is, a ki irjú korában maga is Kossuth Lajos varázsszavával lelkesült, a ki ma is büszkén viseli azokban a dicső harezokban kapott sebhelyeit, a kinek egykor dicsőségéül tudták be, hogy neve Kossuth Lajos nevével együtt volt az akasztófára felszegezve, a ki maga is az volt valamikor, a mi Kossuth Lajos ma is, a ki vele tűrt, vele remélt, vele összeesküvést tervelt és lehet, hogy magába térve az igy szavazó elmondja keserű resignatióval a római költő szavát: „sic fata tulere" ! Én azonban, a ki a nép millióival együtt a polgárjogért s azért, hogy a nép képviseletében fölszólalhassak, Kossuthnak tartozom hálával, nem volnék méltó választóim bizalmára, ha a hála szent és édes kötelességétől áthatva ki nem jelenteném, hogy ilyen erkölcsi apagyilkosságnak bűnrészese nem leszek és azért pärLolom Irányi Dániel határozati javaslatát. (Hosszantartó élénk helyeslés, tetszés és taps a szélső baloldalon. Szónokot számosan üdvözlik.) Madarász József jegyző: Gróf Apponyi Albert! (Halljuk! Halljuk!) Gróf Apponyi Albert: T. képviselőház! (Halljuk! Halljuk!) Ha közvetlenül előttem szólott t. képviselőtársam beszédére mindjárt felszólalásom elején megjegyzéseket nem teszek, ezt méltóztassanak annak tulajdonítani, hogy lehetőleg tartózkodni kívánok a polémiától és saját álláspontomnak s adandó szavazatomnak lehetőleg tárgyilagos és rövid indokolására akarok szorítkozni. (Halljuk! Halljuk!) A vita kettős mederben folyt, minta hogy az Irányi Dániel és társai által a ház asztalára letett törvényjavaslat is tudvaleyöleg kettősactiót egyesít magában. Folyt a vita egyfelől a honosság elvesztésére és megtartására vonatkozó általános elvi szempontokról s folyt másfelől azon hatásról és következményekről, melyekkel ngy a fennálló törvény, mint esetleg t. képviselőtársaink javaslatának elfogadása Kossuth Lajos honosságára nézve jár. Én is mindkét irányban akarom elmondani nézeteimet. (Halljuk! Halljuk!) 1879-ben, midőn a most is érvényben álló törvény megalkottatott, én csekély szavazatommal a 31-ik §. mellett szavaztam, melynek módoi éti, csütörtökün. 1890. 275 sítása most javasoltatik ; szavaztam oly indokokból, a melyek akkor, ha nem is általam, de elvbarátaim által bőven kifejtettek. És megvallom, hogy azóta oly körülmény nem állott elő, a mely akkori meggyőződésemet megingatta és akkori álláspontom elhagyására elegendő indokot szolgáltatott volna. Megengedem, hogy e kérdés nagyon vitatható pro és contra; megengedem, hogy az indítványozó urak, különösen pedig Irányi Dániel t. képviselőtársam, a ki a kérdés általános oldalával behatóan foglalkozott, sok figyelemre méltó és nyomós érvet hoztak fel saját álláspontjuk indokolására; de én ugy tartom, hogy a törvény módosításának szükségességét általános szempontokból bebizonyítaniuk nem sikerült. Ugy tartóim hogy nem sikerült annak bebizonyítása, hogy a honpolgárság az emberrel vele született azon jogokhoz tartozik, a melyek el nem enyészhetnek, mert hiszen arról lemondani a t. képviselő uraknak saját álláspontja szerint is lehet, s úgy tartom, hogy nem sikerült bebizonyítaniuk, hogy a művelt alkotmányos és szabadelvű államok az általuk védett álláspontra állottak. És az e tekintetben a t. előadó ur által felhozottakhoz még hozzáadhatom azt is, hogy Francziaország csak nemrég lépett azon álláspontra, a melyet az indítványozó urak képviselnek ; hogy az 1880-as évek elejéig a franczia törvényhozás is azon állásponton állott, hogy a ki visszatérés szándéka nélkül távozik hazájától, távolléte által honpolgárságát elveszti. És a nélkül, hogy ezt kifejteni szükséges volna, azt hiszem, mindenki előtt elég világosak lehetnek azon speciális indokok, a melyek a franczia törvényhozást előbbeni álláspontjának megváltoztatására birták. Ha tehát ezt a körülményt is tekintetbe veszszük, akkor az európai szárazföldnek ugy kis, mint nagy államai közül meglehetős egyensúlyban állanak azok, melyek a honosság megszűnésére nézve a mi törvényünk álláspontján állanak és azok, a melyek a t. inditványozó urak álláspontját foglalják el. Harmadszor nem tartom beblzonyitottnakazt, hogy hazai viszonyaink között, tekintettel a kivándorlásnak tenyéré is, a törvény módosításának égető szüksége fenforogna, mert hiszen a kivándorlóknak nagyon kis része az, a mely hosszú éveken át hazatérés szándéka és megszakítás nélkül időzik a külföldön; a ki pedig véglegesen megtelepedik akár Amerikában, akár valamely más országban, arra nézve nem telietek róla, de elvileg indokoltnak tartom azt a föltevést, hogy azon honpolgári kötelékből ki akar lépni, a melynek legalább személyes kötelezettségeit éveken át nem teljesíti és ugy látszik továbbra sem akarja teljesíteni.De ha mindamellett a fennálló törvény ezekre a szegényebb sorsú, tudatlan kivándor35*