Képviselőházi napló, 1887. XVIII. kötet • 1890. április 22–junius 10.
Ülésnapok - 1887-379
256 S7Í> ' országos ttlés május 21-én, szerdán. 1890. a gyámkodást a mit legtöbb országban a hatalom kezelői olyan készséges atyai jóindulattal teljesítenek. (Ugy vem ! a szélső lalon.) Ilyen támasza, gyámola, védője több, mint félszázadon keresztül a haza szabadságának az a férfiú, kit önök a honosítási törvénynyel állampolgári jogaitól megfosztottak. És most, reá térek beszédem azon részére, melyet megszakítottam. Azokra a régi, szomorú dolgokra, a miket Ígértem, hogy elmondok. Hogy azonban azt tehessem, vissza kell nyúlnom egész abba a korba, midőn Lajthántúl élő szomszédaink kezdték belátni, hogy ők a magyarok nélkül semmik, vagy a semminél is kevesebbek. Á midőn ezt észrevették, meg akarták magokat menteni az által, hogy Magyarországot beerőszakolják Austria többi tartományai közé. E szempontból kiindulva, a reactio megkezdte a maga aknamunkáját, mely legtöbb, majdnem minden esetben szörnytí és véres volt. Az első beolvasztási kisérlet nyomát 1567-ben találjuk, midőn Miksa osztrák császár Magyarországot német tartománynyá akarván tenni, királyi előterjesztését német nyelven szerkesztve küldte a rendek elé. Az ország rendéi e merényleten felháborodva, kijelentették, hogy további tárgyalásokba nem bocsátkoznak. Miksa kénytelen volt engedni s cancellárját tette a rendek előtt felelőssé a leiratért, annak ódiumát igyekezett magáról elhárítani. Az 1604-iki országgyűlés az ország sérelmeinek orvoslását leghatározottabban követelte. Ennek daczára, midőn Rudolf császár a pozsonyi országgyűlésen alkotott törvényezikkekbe önkényűleg egy 22-ik czikket szúrt be, mely elrendelte, hogy: „Minden újító ellen a közrendháborítokra hozott törvények foganatba vétessenek", akkor támadt a nemzet kebeléből Bocskay kardja s megszólalt a szabad hajdúk harczi kiáltása. Kevéssel azután, hogy Bocskayt sikerült méreg által eltenni láb alul, fogott fegyvert az ország törvényei, kiváltságai és szabadságáért a bölcs Bethlen Gábor. Mikor azután a szomorú emlékű Lipich a vasvári béke megkötése után a törökkel Magyarország felosztása fölött kezdett alkudozni, akkor újra általános lőn az elkeseredés országszerte. És daczára annak, hogy a bécsiek jól látták, mi mindenre nem képes a magyar nemzet alkotmányos jogai védelmében, mégis Zrínyi Péter, Frangepan és Nádasdy feje még alig hullott le a vérpadon és Lobkovicz már is elhatározta Magyarországnak beolvasztását Austriába. Kevéssel e yérengzés után újra megszólalnak a kuruezok tárogatói s Tökölyi Imre fölemeli a bécsi önkény ellen a szabadság zászlaját. Hasztalan számäzik Tökölyit, mert a Eottenberg várába elzárva s halálra éheztetett utolsó Zrínyi csontjairól a bőrfoszlányok a hideg, nedves és sötét börtön fenekén még le sem rohadtak s már is mintegy varázsütésre lengeni kezdenek a lengyel-magyar határon Rákóczi Fereneznek, a nagy fejedelemnek hadi lobogói s megkezdődik a nemzet harcza az: „Istenért és szabadságért." A hosszantartó s nemzetpuhító csöndes évek után kivégezték ugyan az íVjítóknak nevezett Martinovicsot és társait, de velük együtt a haladó korszellemet nem voltak képesek lenyakazni. Martinovics és társainak vére még alig-alig száradt föl a budai vérmezőn, hol most reggelenkint magyar bakát exercieroztatnak német nyelven, már is megszületett Kossuth Lajos, (Élénk éljenzés a szélső balfelcl) szabadságunk és függetlenségünk e világító tornya, kit önök a honosítási törvénynyel megfosztottak állampolgári jogaitól. És miután a történelmet hívtam Austria ellen hazám érdekében tanúmnak, engedjék meg, hogy még azt is eszükbe juttassam, miként a most épülő parlamenti palotából igen kényelmesen el lehet majd látni addig a belyig, hol az első magyar felelős ministerium elnökét agyonlőtték s a legnemesebb hazafiak egyikét, a főrendiház akkori elnökét, az ősz Perényi Zsigmondot vértanú társaival együtt felakasztották. De ha nem is lehet az uj parlamenti épületből e szomorú, gyászos és átkos helyig ellátni, legyenek meggyőződve, a nemzet szellemi szemeivel igen jól látj R duZi újépületet, látj radi, pozsonyi és temesvári akasztófákat. Nagyon is jól látja! Mert nemcsak megdöbbentő, de szívet, lelket agyonzúzó embertelen tett volt nagyjaink kivégeztetése. Austria szemfödelet akart az egész magyar nemzetre borítani s ezt csakiígy lehetett keresztül vinni, ha napjait és jeleseit kiirtja az élők sorából. Pedig, ha a világosi fegyverletétel után Austria a helyett, hogy bitófákat állított volna s vihodárokkal kezd kormányozni; ha a gyilkos politika helyett a kegyelem politikáját követi, akkor nem lett volna Austriának a sebastopoli hadjáratban oly alárendelt, komondori szerepe: nem következett volna be a sehleswig-holsteini szomorú szereplés és elmaradhatott volna Solferino, el Sadova. De hát az önkényuralom után való vágy, a centralisatio utáni törekvés és magyarok elleni gyűlölet sokkal jobban ki van fejlődve a Lajthán tul, mint az eszélyesség. Méltóztassék elhinni, sok jóvátenni valója volna Austriának velünk szemben, hogy csak némileg enyhüljenek a sebek, melyeket rajtunk i századokon keresztül ütött. Volna jóvátenni valója még akkor is, ha feledni tudnánk; ha oly gyávák, gyengék és kislelkú'ek lennénk, hogy feledni tudjuk a szabadságharcz leveretése után lemészárolt vértanúinkat, kiknek sírjai, mint figyelmeztető
