Képviselőházi napló, 1887. XVII. kötet • 1890. február 26–április 21.
Ülésnapok - 1887-357
3Q0 ^ 7 ' orszägoä ülés április 15-én, kedden. 1S!)0. tátik meg, azon indokolással, hogy rangjához méltóan lovat és kocsit tarthasson ; (Derültség) ebből kitűnik, hogy 482.000 forint akkor bizony óriási összeg volt, (Helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) Ha Erdélynek politikai és történeti fejlődését nézzük, azt látjuk, hogy ott három politikai természetű területre volt felosztva Erdély: voltak az úgynevezett székelyszékek, melyekben a szabad székelyek laktak ; volt a szabad Királyföld, a hol laktak a kiváltságos szászok és voltak az úgynevezett megyei területek. Ezek annyira megtartották jellegüket, hogy ha egyik vagy másik megyéből elköltözött egyikmásik nemzetiségű egyén, az azon megyének területéhez kapcsolt fogalom szerint volt megítélendő, csupán egy nem, ha az oláh átköltözött a Székelyföldre, a mi különben csak földesúri importálás útján történhetett, ő akkor is jobbágy maradt, tehát az egész Erdély szabad oláh területet nem ismert. Ezt csak azért voltam bátor elmondani, t. ház, mert a ministeri indokolásban is olyan irányzatot látok, mintha némileg libertinus jelleget akarnának adni azon embereknek, hogy aztán ezen az alapon a kincstár olyan jogokat ne arrogálhasson magának, a melyek őt nem illetik. (Helyeslés balfelöl.) A Szamos völgyét tehát Mária-Terézia megvette, habár az a furcsa körülmény forgott fenn, hogy Mátyás király 1472-ben az egész Szamos völgyét a földesúri jogokkal Besztercze városának donálta, 1475-ben pedig visszavette azzal, hogy felszabadítja őket és ugyanazon szabad jogokkal ruházza fel, minta minőket Besztercze polgárai élveztek. Igaz, hogy renitens nép is lehetett az akkor. A ki látta e vidéket ma, elképzelheti, hogy milyen lehetett az a XV. században. Erdők, havasok közt lakott egy-egy ember. Midőn 1472-ben a Szamos völgye átadatott Besztercze városának s a város birtokba akarta azt venni, Felesnél az egéaz commissiót egyszerűen legyilkolták, de azért Besztercze városa a földesúri jogokat tovább is gyakorolta a Naszód vidéke fölött, ugy, hogy Mária-Terézia kénytelen volt azt a militarisáláskor a földesúri jogokkal együtt, a melyeket Besztercze városa gyakorolt, vásárolni meg. A militarisálási oklevél, mely 1766-ban kelt, semmi különbséget nem tesz a Szamos-, a Borgo, a Sajó- és a Maros völgyi katonák között, mert a 14. pontban azt mondja, hogy ha egy katona meghal, az ő birtokát a kincstár nem veszi vissza, hanem ugyanazon kötelezettséggel, tudniillik, a katonai szolgálat kötelezettségével, az örökhagyó családjánál hagyja meg. Ebből is látszik, hogy a kincstár föltétlen földesúri jogokat vindicált magának. Még praegnansabban fejezi ki a 26. pont, mely szerint, ha egy katona megszökik, a katonai törvény értelmében főbe lövetik és birtoka egyszerűen a kincstár javára bevonatik. Ezt a határoz mányt csak azért mondtam el, hogy eleje vétessék olyan irányzatoknak, mint a milyen ma az „Egyetértés" és a „Pesti Napló" czikkeíben nyilvánul, mintha azon jogok, melyeket a kincstár magának e tekintetben vindicál, illusoriusok volnának. Megvallom, t. képviselőház, előttem az igazságügyminister ur indokolásában is furcsának tetszik, midőn ebből a törvényjavaslatból kifolyólag azt mondja, hogy az 1854. június 21-iki patens^mely az erdélyi úrbéri ügyeket rendezi, ide nem alkalmazható, mert itt határőri intézményekről, nem úrbéri intézményekről van szó. Már, t. ház, meglehet én csalatkozom felfogásomban, de én azt hiszem, hogy ha valaki civilből katonává lesz és azután ismét elhagyja a katonaságot, akkor újra civillé válik. Ha valaki úrbéres volt a militarisáláskor, amint Mária-Terézia okmányában is benne volt: akkor ha libertimissá lett, azért, hogy katona lehessen, az még nem involválja magában azt, hogy mert a katonaság megszűnt, ő ismét libertinus lehessen, hanem ugyanazt a jogi természetet kell, hogy vegye fel, mint a hogy volt e militarisálás tényleges életbeléptetése előtt. Szilágyi Dezső igazságügyminister: Csakhogy akkor az urbériség el volt törölve! Gróf Lázár Jenő: El volt törölve, de azért mégis csak a szerint lehet megítélni; mert ma is az 1851-iki pátens szerint ítélnek úrbéri ügyekben. Az 1861. évi augusztus 27-iki legfelsőbb rendelet alapján történt rendezése a határőrvidéknek, a mely 465.000 holdat könnyedén odaajándékoz a volt katonáknak, 63.000 holdat fentart kizárólagos kincstári birtoknak, 25.000 hold pedig mint vitás terület a Kemény-családnak jut. Csak azért akarok erre kitérni, mert az a része a legfelsőbb rendeletnek, mely azt 'mondja, hogy azon 63.000 hold is meg van terhelve legeltetési és faizási servitusokkal, tulajdonképen a levegőbe van; mert a servitus az én felfogásom szerint nem képzelt jog, hanem tényleges használati alapon merített jog és noha már 1851-ben, mikor a militarisatio megszűnt, de még a hatvanas években is azokból az erdőkből, melyek akkor fentartattak a kincstár részére, bizony még egy gyufa sem hozatott el, mert nem volt bolond senki, mikor félórányira a falutól mindig megkapta a legszebb erdőt, hogy 5—6 óra távolságra menjen, a hol azon területek feküdtek, melyek a kincstár részére fentartattak. Én tehát ezen indokolását a t. pénzügyminister urnak nem tudom elfogadni, mikor azt mondja, amúgy is igen kevés maradt volna a|kincstárnak, mert azon servitusok alapján, melyek említvék, ki kellett volna adni az illetőknek a segregatio következtében a competentiát.
