Képviselőházi napló, 1887. XVII. kötet • 1890. február 26–április 21.

Ülésnapok - 1887-357

867. országos ülés április 15-én. kedden. 1890. 293 contemplálta kárpótoltatni, hogy az összes naszódvidéki községek hozzájárulásával új határfelosztás és új birtokrendezés foganatosittassék. De az ezen revindicált havasokból járó illetőség a Kemény családnak nem adatott ki és a határőri községeknek ezen birtokrendezés folytán szükségessé vált kárpótlása nem eszközöltetett. Nem eszközöltetett pedig részint azért, mivel a Kemény család által adandó reversalis tartalma iránt kölcsönös megállapodás létre nem jött, részint pedig azért, mivel a községek ezen új határfelosztáshoz hozzájárulni nem akartak s annak nyíltan ellene is szegültek s igy mindezen legfelsőbb rendeletek foganatosítása lehetetlenné tétetett. Részint ezen okokból, részint pedig azért, mivel időközben a határőri községek ő Felségéhez folyamodványt adtak be, még pedig a volt erdélyi királyi kormányszék pártolása mellett, az iránt, hogy ők ezen allodialis birtokok kizárólagos tulajdonjogában ugy hagyassanak meg, mint a hogy azoknak 1769. óta használatában voltak, azon esetre pedig, ha ezen tulajdonjog rövid utón az ő részükre biztosítható nem volna, a Kemény család és a kincstár birtokjogaikkal és igényeikkel a peruira utasíttassanak. Ezen stádiumban került az ügy 1867-ben a magyar kormány elé. A kormány előtt két út állott. Az egyik út mindazon felsőbb rendeleteknek és a birtok-rendező bizottmányok ezen rendeletek alapján keletkezett határozatainak szigorú végrehajtása lett volna, a másik pedig az ellentétes érdekeknek a méltányosság alapján leendő kiegyenlítése. Az előbbi utat illetőleg a kormány elé igen nagy nehézségek gördültek, a melyek fontos kormányzati, magánjogi és czélszerüségi tekinteteknél fogva a birtokrendezés sikerét kétessé tették volna, de semmi esetre sem eredményezték volna azon megnyugvást, a melynek ily sajátságos viszonyok közt mindenkinek szemei előtt kellett lebegnie. Épen azért nem mulaszthatom el, hogy röviden rá ne mutassak azon nehézségekre, a melyek a kormány elhatározására irányadók voltak s a melyeket az igent, képviselőház hozandó határozatánál figyelmen kivül nem hagyhat. (Ralijuk! Halljuk!) Mindazon fekvőségeket, a melyek a birtokrendező bizottmányok határozatai alapján a királyi kincstárnak és a Kemény-családnak visszaadandók voltak — a radnabányai terület kivételével, a mely még a katonai kormány idejéből származó haszonbéri szerződésnél fogva a bányakincstár használatában volt — tényleg kizárólag a birtokló községek használták. Ha a kormány ezen birtokrendező bizottmányok közigazgatási természetű határozatait végrehajtotta volna és pedig közigazgatási utón: alkotmányunk visszaállítása és a határőri intézmény megszüntetése után azon határőri községek polgárainak magánjogi jogait sértette volna; azoknak bíróság utján leendő végrehajtása pedig törvényeinkbe ütközött volna. A mi e határozat azon részének végrehajtását illeti, mely a báró Kemény család igényeinek kielégítése és a volt határőii községek ez által szenvedett kárainak kárpótlása czéljából az összes határőri birtokok új felosztását eredményezte volna, ez nemcsak, hogy nagy és legyőzhetlen nehézségekbe ütközött volna, de semmi körülmények között nem tudta volna azt a megnyugvást kelteni, a mely ilyen körülmények között mindig szükséges. A kormány tehát nem hagyhatta figyelmen kivül azon aggodalmakat, a melyek a birtokrendező bizottságok határozatai folytán nekik kiadatni rendelt birtokok egyes részei iránt és különösen azon részei iránt fenforogtak, a melyek birtokrendezési teherrel terhelve nem lévén, a legértékesebbek voltak. Az 1861. augusztus 21-én kibocsátott legfelsőbb rendelet szerint a volt határőri községeknek mindazon birtoka, a mely a szabad községeknek a határőri intézmény behozatala alkalmával tényleg birtokában volt, azoknak tulajdonjoggal visszaadandó volt. E szerint a bánya-radnai terület, a mely a kincstárnak visszaítéltetett, tulajdonképen O-Radna községnek képezvén a határőri intézmény behozatala alkalmával szabad birtokát, ezen községnek lett volna tulajdonjoggal visszaadandó és mégis a kincstárnak lett a birtokrendező bizottság által oda ítélve. A mi a dusul-pojenirotundi havas részt illeti, az a kincstárnak lett oda ítélve; holott a naszódvidéki revindicált havasok kiegészítő részét képezte, az idézett legfelsőbb rendelet szerint pedig mindazon revindicált havasbeli részek, a melyek magánosok által tulajdonjogilag nem igényeltettek, a tényleg azokat birtokló községeknek váltak kizárólagos tulajdonává. És ugyanezen tekintet alá esnek, t. ház, mindazon, a kincstár részére kiítélt birtokok, melyek az irányadó Luten-féle térkép szerint a revindicált havasok területének kiegészítő részét képezik. Ilyen körülmények közt és ezek figyelembe vétele mellett jött létre azon egyezség, melyet a pénzügy-, belügy- és az igazságügyministerium kiküldöttei létesítettek és mely az ő Felsége által is megerősített és jóváhagyott 1872-diki szerződésben nyert kifejezést, amely szerződésnek czélja nem az volt, hogy a Nász ód-vidéki állami jószágok elidegenittessenek, hanem hogy a határőri intézmény megszüntetése folytán keletkezett birtokviszonyok végleges rendezésére alapot szolgáltasson. Ezen 1872. márczius 12-én létrejött szerződés, szerint a királyi kincstár mindazon fekvőségeket, épületeket, belső telkeket és királyi kisebb haszonvételeket, melyeket a birtokrendező bizottságok az ő részére ítéltek, átengedte a naszódvidéki központi iskola- és ösztöndíjalapnak és a yolt naszódvidéki határőri községeknek 100.000