Képviselőházi napló, 1887. XVI. kötet • 1890. január 31–február 25.
Ülésnapok - 1887-324
324. országos ülés fel len befolyás szünetelése mellett, hanem bizonyít a mellett, hogy az oly fokot ért el, hogy magát a politikai szabad mozgást is már lehetetlenné tette. (Igás! ügy van! a bál- és szélső baloldalon.) De, t. képviselőház, mellőzve azt, a mit a választási elnöknek felelősségére nézve a t. igazságügyminister ur általam idézett beszédében igen szépen és alaposan kifejtett és a mit csak újból el kell olvasnia, hogy mindazt megtalálja — de bizonyosan emlékszik is rá — a mit e tekintetben tenni szükséges, áttérek a fegfontosabb pontra, tudniillik a kérvénynyel megtámadott választások feletti bíráskodásra. (Halljuk! Halljuk!) T. képviselőház! A actákat e felett is befejezetteknektekinthetem. A t. igazságügyminister ur maga, a ki eredetileg a parlamenti bíráskodásnak volt hive, mert ezt a parlament függetlensége egyik attribútumának tartotta, a melyről lemondani veszélyes és nem helyes; daczára annak, hogy ezt az elvi álláspontját meg nem változtatta, tapasztalatai utján rájött arra az eredményre, hogy — a mint ő magát a sokszor idézett vita alkalmából kifejezte — nagy fájdalommal kénytelen lemondani arról a reményről, hogy a képviselőházi bíráskodás utján, nem mondom, valami ideális, hanem csak egy félig-meddig tűrhető igazságszolgáltatást el lehessen érni. Ezekhez a tapasztalásokhoz nincs mit hozzáadni; ezeknek a szomorú tapasztalatoknak emlékeiben turkálni nem lehet szándékom akkor, mikor tulajdonképen elvi különbséggel, elvi ellenállással e tekintetben már nem találkozunk. A t.minister urhivatalbeli elődje már megtette a házban azt a nyilatkozatot, hogy javaslatot fog a ház elé terjeszteni a czélból, hogy független és elfogulatlan fórum ítéljen a kérvénynyel megtámadott választások fölött; a jelenlegi t. igazságügyminister ur a múlt évi költségvetés tárgyalásánál hivatalbeli elődjének ezen igéretét és kijelentését magáévá tette és meg vagyok győződve, kellő időben be is fogja váltani. Hogy melyik legyen az a bíróság, arra nem terjeszkedem ki; megvallom, e tekintetben nem is kötöm magamat semmi különös bírósághoz, csak legyen az felruházva a függetlenségnek és elfogulatlanságnak minden kellékével. (Élénk helyeslés a bal- és szélső balon.) T. képviselőház! Ha igazságosak akarunk lenni, nem tagadhathatjuk, hogy azon szomorú állapotnak, a melybe a mi választásaink ügye jutott, annak a nagy betegségnek, a melylyel ezen a téren találkozunk, oka nagyrészt a. közszellem némely hibáiban, a közszellem hanyatlásában rejlik. Es miután a múlt napokban ez a terem oly érdekes vitáknak volt színhelye a classicai műveltség kérdéséről, midőn mai felszólalásom tárgyáról gondolkoztam, az eszméknek időszerinti összekapcsolása által önkénytelenül eszembe jutott egy ifjúkori emlékem, tudniillik Cicerónak Verres elleni beszédei és különösen azok egyikének egy iár S-án, hétfőn, 1S90, 77 mondata, midőn Cicero Verrest, az ismert gonosz siciliai praetort vádolván a senatus előtt, felemlíti, hogy Verres egy messiniai polgárt, a ki a római polgárjoggal bírt, testi fenyítékkel becstelenített meg és igy kiáltott fel: „Caedebatur virgis in medio foro Messanac civis romanus, judiees!^ Római polgárt korbácsoltak, Messanának közterén! Es erre a vádra az egész senatus, az egész fórum, a melyben a jelenlevőknek tán egyik sem ismerte azt a szegény obseurus messanai polgárt, kiről szó volt, felzúdult és mindnyájuk lelkében lángolt az a szent érzés: hogy ha egy hazának, egy államnak legcsekélyebb polgárán jogsérelem ejtetik, az mindnyájukat sújtja, az mindnyájuk ellen elkövetett jogsérelem. (Élénk tetszés. ügy van! a bal- és szélső baloldalon.) T. képviselőház. Mi tagadás benne, de a büszke állampolgári solidaritásnak ez az érzelme, mely az antik és különösen a római világot kitüntette, minálunk a kellő mértékben nincs meg. Minálunk, hogy ha egy honpolgár sérelmeiről van szó; hogyha egy honpolgárral az ő választói vagy egyéb közjogi jogosítványával szemben gyakorolt elnyomásról van szó, akkor igen sokszor az a kérdés: rokonszenves-e vagy nem az az egyén és hogy használt-e ez a visszaélés a polgári szabadságnak az adott esetben történt megsértése az egyik vagy a másik pártnak, (ügy van! balfelöl.) A legjobb esetben is gúnyos közönbösséggel és vállvonogatással találkozik az ember. Ez a baj kétségtelenül meg van nálunk, t. ház, megvan a közszellemnek az a gyengesége, mely nem képes odáig felemelkedni, hogy a mit az egyes vagy a hatóság a legcsekélyebb, a legismeretlenebb, a legkevésbé rokonszenves a legelhagyatottabb honpolgár ellen vét, azt mindenki ép ugy érezze, mint hogyha az ő ellene követtetett volna el. (Ugy van! Ugy van! balfelöl.) És mégis e büszke honpolgári solidaritáson alapszik a szabadság és az állami szilárdság legbiztosabb garantiája. (Élénk helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) De, t. ház, ha e nemzeti közérzületben megvan, e gyengeség, e fejletlenség — akarom hinni, hogy csak fejletlenségi tünet — ez szerintem nem mentség arra, hogy a kormány is e fejletlenségnek e gyengeségnek szelleméhez képest cselekedjék vagy ne cselekedjék. Ellenkezőleg, épen az által különbözik szerintem az oly kormány, mely a nemzetet előbbre akarja vinni, azon kormánytól, mely csak önmagát akarja fentartani, hogy ez utóbbi természetű kormány a közszellem ily gyengeségeit felhasználja a maga pártczéljai előmozdítására, hatalmának megerősítésére, (Ugy van! Ugy van! a bal- és szélső báloldalon) holott az a kormány, mely mindenek előtt a nemzet érdekét hordja szivén, küzd a nemzeti szellem ezen gyengeségei ellen még akkor is, ha azok fentartása az ő önző párt-