Képviselőházi napló, 1887. XVI. kötet • 1890. január 31–február 25.
Ülésnapok - 1887-324
76 82á. országos filés február 3-án, hétfőn. 1890. azon kérdés előtt áll, hogy van-e fondorlat. Ekkor gondolkozik rajta, hogy mi az a fondorlat és nem minden magyar ember találja el mindjárt, hogy mi az; de mondjuk, hogy eltalálta, akkor még egy második kérdés előtt áll, hogy mi tulajdonképen a ravasz fondorlat. Mármost, ha végre nagy nehezen kisütik, hogy van benne fondorlat, ravaszság és csalás, akkor az illetőt elítélik, de ennek kisütése oda vezet, hogy minden tiz csalást elkövető egyén közül kilencz szabadul és csak a tizedik az, talán a legügyetlenebbik, a ki azután rajta veszt, de saját kárán tanul. Azok pedig, kiknek csalásait siker koronázta, üzletszerűen folytatják működésüket és csinálnak proselitákat, jó hogy rendes tanszéket nem állítanak, hogy miképen lehet büntetlenül csalni. Már pedig, t. ház, én azon jogi fogalmat bátor vagyok megtámadni, hogy az büntettessék, a ki valakit ravasz fondorlattal csalt meg, az pedig, a ki ravasz fondorlat nélkül csalt meg valakit, az ne büntettessék. A kinek például sikerült valakit megcsalni azon a réven, hogy bizalommal volt iránta, nem volt szüksége ravaszságra, fondorlatra, elég volt a beléje helyezett bizalom, a minek következtében áldozatul esett a csalásnak, a biró a törvény erejénél fogva kénytelen az illető csalót felmenteni. Én megfordítva akarnám a dolgot, hogy az, a ki csak nagy nehezen, ravasz fondorlattal, isten tndja milyen mesterségesen volt képes valakit megcsalni, enyhébben büntettessék, mint az, a kinek minderre nem volt szüksége, hanem oly egyszerű, ügyetlen, bizalmas alanyt talált, hogy már r a bizalom folytán könnyű volt neki az illetőt megcsalni. Azt az elvet állították fel a jogászkörök, hogy ne bizzék valaki oly könnyen embertársában s legyen óvatos. Ez az elv állíttatott fel büntető törvénykönyveink alapján bíróságaink által és igen gyakran mozdítják el a vádlót csupán azért, mert a bíróság nézete szerint nem volt eléggé óvatos és ügyetlenebb volt annál, aki őt megcsalta. Mintha épen az ily egyén nem szorulna nagyobb védelemre? Hiszen a bizalmatlan, óvatos ember ugy is tudja magát megóvni. Vagy a bizalom vétek vagy legalább hiba? A bizalmas ember szabad zsákmány legyen. Gondoljunk csak, t. ház, olyan társadalomra, melyben a bizalom annyira kijönne a divatból, hogy embertársainkban bizni többé nem lehetne, hova jutna ezen társadalom, hiszen akkor nem mernének egymás mellett ülni, félvén attól, hogy megcsalatnak. Az, t. ház, nem lehet a XIX. század feladata, hogy oda fejleszsze a nemzetet, hogy minden ember bizalmatlan legyen egymás iránt és csak akkor legyen valamely cselekvény büntethető, ha nem bizalom folytán történt a vétség, hanem az illető ravasz fondorlat utján károsíttatott meg, de semmiképen sem lehet épen az igazságügynek hivatása az emberiséget oda fejleszteni. Ezen új rendszer alatt, t. ház, még nem nőtt fel egy generatio, még csak kezdetén vagyunk és már is, ha körültekintünk, látjuk az erkölcsök általános hanyatlását. Ennek valóságáról meggyőződünk, t. ház, ha beletekintünk akár a polgári bíróságok iktatóiba s ha beletekintünk ez ügymenetbe, meg fogunk győződni, hiszen alig van még polgári per is, hol alperes ne szórna büntetlenül minden elképzelhető piszkot a felperesre, csakhogy hangulatot csináljon. És mindezt nem látja az igazságügy istenasszonya. Nem hiába vak. De nekünk látnunk kell. Ez oly veszély, a mely kötelességemmé tette, hogy óvatosságra vagyok bátor inteni a t. házat. De nézzük, t. ház, megfeleltek a mi jogügyi köreink más irányban is annak, a mit joggal várunk tőlük. Nézzük például meg van-e védve hazánkban az egyéni becsület, a mennyire szükséges. Veszedelmesnek tartom azon irányt, mely szerint az egyéni becsületre oly csekély súly fektettetik, hogy a legtisztességesebb egyének és nevek gyakran meghurczoltatnak országszerte és meghurczoltatnak büntetlenül. Innen van, t. ház, hogy a becsületérzés napjainkban kevesebb értékű kezd lenni, kevésbé becsültetik, mig az ügyes csalóknak az agiója sokszor nagy. Innen van, t. ház, az, ho^y látjuk országszerte a sikkasztások, a bűntények szaporodását ; innen vannak az öngyilkossági esetek halommal, mert a becsületes ember élete keserves s ennek útját vágni kötelességünk. Régóta hangoztatják e hazában, hogy jogásznemzet vagyunk. Én ennek eredményét nem látom, mert én azon jogi eredményekkel, melyeket az országban látok, megelégedve általában nem vagyok. Nem látom, hogy közelednénk a jogállamhoz, Sőt ha tovább haladunk ezen az úton, félek tőle, hogy inkább távozunk attól, a mit mi jogállamnak neveünk. Ha megtekintjük telekkönyveinket mily helyzetbe jutottak ? Ezt, azt hiszem, nem kell többé indokolnom. Ha megnézzük családi házassági jogunkat, azt a képzelhető legnagyobb zavarban találjuk. Ha megnézzük a párviadalokat, látjuk, hogy ezek hazánkban naponta dúlnak és nem tudunk gondoskodni arról, hogy azoknak elejét vegyük. Miért ne lehetne oly becsületbiróságokat állítani, hogy legalább azon esetekben, midőn az egyik fél hajlandó magát a becsületbiróságnak alávetni, a párbajból eredő bajok és veszélyek hazánkban elhárittassanak.
