Képviselőházi napló, 1887. XVI. kötet • 1890. január 31–február 25.

Ülésnapok - 1887-329

172 329, orazftgos ülés febrnár 8-án, szombaton. 1890. ciologia Ricardo törvényének neveze. A népesség mindenütt a szaporodásra törekszik, a föld határa azonban korlátolt, nagyon természetes tehát, hogyha más foglalozási ág nem jön a népesség támogatására, az életigények leszállanak ama minimumra, a mennyi a megélhetésre szükséges. Ezentúl következik vagy az elpusztulás vagy a kivándorlás. S ez alatt én, t. ház, nemcsak azokat a tüneteket értem, hogy némelyek a tengeren túl keresnek megélhetést, hanem figyelemre méltó jelenségnek tartom azt is, hogy évek hosszú során át állandóan egész csoportok, hogy hagyják el családi tűzhelyüket és a szomszéd Gralieziában, Bukovinában, Romániában keresnek megélhetést. Ez kisebb baj, mert az ilyenek visszatérnek ugyan, de mindenesetre annak ÍI tünete, hogy azok, a kik egyedül izomerejükre támaszkodnak, nem találnak az országban állandó megélhetést. A mi a másik pontot illeti, nem szenved kétséget, hogy mindazok a reformok, melyeket az igazságügy, a közigazgatás, a közoktatás, az egészségügy terén megalkottunk, bizonyos mértékben újabb terhet rónak ránk. Ott, hol a teher könnyen elviselhető, nagyon természetesen csak áldásos gyümölcsöt hajthat; de ott, a hol a megélhetési igények már a minimumra szállottak alá: ott eredményük legalább is kétséges. Legyen szabad ezt néhány gyakorlati példával illustrálnom. Vegyük például a községi autonóm életet. A pénzügyi igazgatás egy része át lett hárítva a községre sok más egyéb új és új teherrel. És ámbár egészben véve, számszerűleg a terhek csekélyeknek látszhatnak, de ott, hol a szegénységnek nagyobb foka található, kétségtelenül súlyosabb. Ott van például a közoktatás ügye. A kötelező népoktatás igen helyes dolog, a melyet megtámadni nem lehet. De ha egyes gyakorlati eseteket veszünk szemügyre, például oly esetet, midőn az iskola 4—5 órányira is van az illető lakhelyétől, úgy, hogy a gyermeknek tél idején ekkora utat kell megtennie akkor, a midőn sem kellő ruházata, sem kellő tápláléka nincsen s az ilyenek szülőit sokszor kénytelenek a hatóságok megbírságolni: ott önként felmerül az a kérdés, hogy a mit a cultura érdekében teszünk : summám jus, summa nem injuria-e egyszersmind ? A közegészség szempontjából csak egy esetet említek. Egy fiatal orvos, tele ambitióval, elmegy vidékre s igyekezvén kötelességének megfelelni, felkereste a kunyhókat akkor is, a mikor nem hívták. Hiven tudománya szabályaihoz, egy alkalommal a közönséges tápszerektől eltérő ételrendet szabott meg. Az a szegény ember azt kérdezte, hogy hát mit nem szabad ennie? Kukoriczakenyeret, zabkenyeret stb. felelte az orvos. Bár csak volna, sóhajtott a beteg, akkor nekem nem kellene orvos. A közmunka alkalmazásánál is gyakran találkozunk oly jelenségekkel, midőn a vállalkozónak rendelkezésére bocsátják a munkát, de a ki, hogy hasznát vehesse, kénytelen táp l.álni a munkásokat. Folytatnám, de nem akarom sötéten színezni a képet, csak mint tényre akarok rá mutatni ezen állapotokra. Ezen állapotok előidézésének egy másik oka az életviszonyok megváltozása. Mindenki előtt tisztán áll az, hogy ha a vasutak valamely vidéket átszelnek, minő változtatásokat idéznek elő a foglalkozási ágakban; de azt hiszem, senkinek sem fog eszébe jutni, azért, hogy a fuvaros keresetet találjon azért, hogy a küldöncz megélhessen, hogy mondjunk le a vasutakról. távirdákról, telephonról, de minden esetre egy ok és figyelmeztetés arra, hogy a mennyire lehető, gondoskodjunk arról, hogy megváltozott életviszonyok következtében, tisztán az izomerőre támaszkodó munkaerő másutt találjon értékesitést. (Helyeslés.) A felvidéken nagy szerepet játszanak az erdők. Az egész vita folyamán csak Bernáth Dezső t. képviselőtársam tette ezt a kérdést figyelme tárgyává s én azt hiszem, hogy ma már, midőn tizedik évében vagyunk annak, hogy az erdőtörvény életbelépett, talán helyén való, hogy ennekhatására nézve némi visszapillantást tegyünk. (Halljuk!) Az erdőtörvény a maga egészében egy szerves mű, mely helyes alapelveken készült. Ma felesleges volna a fölött vitatkozni, ámbár vitatható volna a kérdés, hogy helyes volt-e az erdőtörvény ezen lényeges intézkedése, hogy a magán erdőt a szorosabb értelemben vett hatósági felügyelet alól elvonta és megkülönböztette azoktól az erdőktől, a melyek a 17. §-ban körül vannak irva és melyeket a törvény nagyobb felügyelet alá helyez. Azért mondom, hogy felesleges volna ez, mert ezen magánerdők nagyrészben le vannak tarolva és igy utólag kritikát gyakorolni e fölött legalább is meddő dolognak tartanám. Egy körülményt azonban ki kell emelnem és ez az, hogy a 17. §-ban oly erdő lett, mint állandó hatósági felügyelet alatt álló felvéve, melynek tulajdon czíme ephemer természetű és változás alá esik. Ilyenek a közbirtokossági erdők. Méltóztatnak tudni, hogy ott, hol úrbéri jogviszonyokkal áll valamely közbirtokosság kapcsolatban, ott az arányosság kötelező, tehát a felosztásnak meg kell történnie; de joga van különben is minden közbirtokosnak a felosztást keresztülvinni és akkor ezek magántulajdont képező erdőkké válván, szabadon letarolhatok. Minthogy azon időben, midőn az erdőtörvény készült, jelentékeny számot tettek ezen közbirtokossági erdők, előáll okszerűleg a kérdés, hogy a közbirtokossági erdők kivételével azok az állami alapítvány, községi erdők, melyek állami felügyelet alatt állanak, elégségesek-e arra, hogy Magyarországnak a jövőre nézve is mindenkor fedezzük faszükségletét. (Halljuk! Halljuk!)