Képviselőházi napló, 1887. XVI. kötet • 1890. január 31–február 25.

Ülésnapok - 1887-328

328. országos ttlés február 7-én, pénteken. 1890. 155 polgári társadalommá. A telek kötöttsége elmaradhatatlan corollariuma volt az egyén kötöttségének; mihelyt ez utóbbi megszűnt, meg kellett szűnnie az előbbinek is. Ugy a személyes szabadság megállapítása, mint a telektulajdon felszabadítása, nagy társadalmi reform volt, mely lassan ugyan, de ellenállhatatlan hatalommal maga a társadalom kebelében érlelődött meg s melynek végrehajtását a társadalom az államra bizta. A telektulajdon felszabadítása azonban nem volt oly gyorsan befejezhető feladat, mint a személyes szabadság megállapítása s igy azt látjuk, hogy a telektulajdonra vonatkozólag még ma sincs teljesen befejezve mindenütt az aproeessus, a melynek lényege abban áll, hogy a telektulajdon hozzá simult, hozzá alkalmazkodott az alapjukban megváltozott társadalmi viszonyokhoz. Oly társadalomban, a mely évszázadokon át folytatott heves küzdelem után lerombolta mindazon korlátokat, melyek az egyént lebilincselve tartották, mely megadta, talán jobban mondva, visszaadta tagjainak nemcsak a teljes jogegyenlőséget a törvény előtt, de azonkívül a legfontosabb társadalmi szabadságjogokat is, ugy, mint a szabad költözködési jogot, a szabad letelepedési, szabad be- és kivándorlásijogot, szabad h sági jogot, a szabad hivatás választás és a szabad kereset választás jogát, az ily társadalomban a telek kötöttsége valóságos anachronismus volt. és ily társadalom természetesen a telektulajdon számára is megkövetelte mindazt a szabadságot és szabad mozgást, mely a tulajdonjog eszméjével csak megegyeztethető. E reform nem képzelhető a nélkül, hogy az azt elrendelő és végrehajtó hatalom kíméletlen kézzel bele ne nyúljon az egyéni jogkörbe. Bármily paradoxnak látszik is, ugy mégis bizonyos, hogy a telek felszabadításának nagy műve azon vette kezdetét, hogy először is az egyéni magántulajdon felfüggesztetek. Mert hiszen ez a reform valamit elvett az egyiktől, hogy azt másra ruházza át. Az ekként egyéni jogkörében érintett félnek azonban nincs joga arról panaszkodni, hogy rajta meg nem engedett s a tulajdon eszméjével ellentétben álló jogsérelem követtetett volna el. Különben is könnyebben kibékülhetett az illető ez állítólagos jogsérelemmel azért, mert tulajdonjoga csak annyiban szüntettetett meg, a mennyiben az állagra, a tárgyra vonatkozott. Tudniilik azon telekért, melyet átbocsátania kellett a végett, hogy magasabb társadalmi tekintetekből másra ruháztassák át, megkapta a teljes egyenértéket, vagyis kárpótlásban részesült. Tehát az értékre való jogigénye érintetlen maradt és teljesen fentartátott. Mindazonáltal igen komoly kérdés tárgyát képezi, vájjon a társadalom, illetőleg annak révén az állam fel van-e jogosítva arra, hogy ily nagyon is mélyrehatóan belenyúljon az egyéni jogkörbe s mintegy illusoriussá tegye a tulajdonjog eszméjét. Nem akarok itt jogbölcsészeti fejtegetésekbe bocsátkozni; nem akarom bővebben bizonyítani, hogy a modern jogtudomány kimutatta, hogy absolut tulajdon ép oly kevéssé létezik, mint absolut személyes szabadság és hogy Lassallenak igaza volt, a, ki azt állította, hogy a tulajdon nem logicai, hanem históriai cathegoria, vágyig a phylosophiai Argotból lefordítva közönséges magyar nyelvre, hogy a tulajdon nem oly fogalom, mely szükségképen benső természeténél fogva minden népnél és minden időben ugyanaz marad és ugyanazon tartalommal bir, hanem oly fogalom, mely történelmileg változik a változó társadalmi viszonyok szerint s hogy e szerint tartalma is a különböző korszakokban és különböző népeknél változásnak volt és van alávetve. Azt sem akarom fejtegetni, hogy két nevezetes férfiú, kik közt azonban egyebekben semminemű közösség nincs, két különböző kiinduló pontból ugyanazon eredményre jutottak: az egyik Stein Lörincz, a ki a közigazgatási tanról irt nagy munkájában tárgyalta e kérdést, mint a közigazgatáshoz tartozót, a másik Lassalle Ferdinánd, a ki a törvények visszahatása szempontjából, tehát tisztán jogászi szempontból kiindulva szólt e tárgyhoz és mind a kettő megegyezik abban, hogy igenis jogában áll a társadalomnak, illetőleg az azt képviselő államnak, hogy mindannyiszor belenyúljon az egyéni tulajdonjog körébe, valahányszor azt találja, hogy a fennálló tulajdonrend többé meg nem felel a társadalom alkotmányának, a társadalom igényeinek és akadálya a társadalom haladásának. Nem kételkedem, t. ház, hogy sokan, kik szívesek voltak szavaimat mindeddig meghallgatni s kik közé, fájdalom, ugy látszik, nincs szerencsém a földmívelésügyi minister urat is számíthatni, talán némileg csodálkozva hallották ezen elméleti fejtegetéseket, mivel ugy vélekedhetnek, hogy mindez szép is lehet, jó is lehet, de legalább is nagymérvben post festum jön, hiszen mindezek az elméletek legalább is 40 évvel elkéstek, mert ezeket elő kellett volna hozni a 48-iki pozsonyi diétán, midőn a jobbágyság megszüntetése volt napirenden. Készséggel elismerem, hogy azoknak, kik igy vélekednek, tökéletesen igazuk van és mondhatom, hogy én nekem sem jutott volna eszembe mindezeket itt felhozni, hogyha csupán a birtokrendezésről, tehát a feudális korszakból reánk maradt ezen utolsó feladatról akartam volna szólani, mert a kérdés ezen ágán csakugyan túlvagyunk, ez nem szorul többé semmiféle elméleti igazolásra; e fölött tisztában van régóta Európa, tisztában Magyarország. De, t. ház, én a tagosításról is akarok ezúttal beszélni,már pedig erre nézve csakugyan okvetlenül 20*