Képviselőházi napló, 1887. XV. kötet • 1889. deczember 9–1890. január 29.
Ülésnapok - 1887-311
311. országos ülés január 17-én, pénteken. 1S80, 123 telén felszólalásommal a t. honvédelmi mmister ur figyelmét az elmondottakra sikerült felhívnom, mert meg vagyok győződve, hogy az igen tisztelt honvédelmi minister ur, ki annyi érzékkel és érdeklődéssel viseltetik honvédségünk iránt s kinek nevével a honvédség mai magas színvonala szoros és elválasztbatlan összefüggésben áll, megtalálja az utat és módot arra, hogy a mit helyesnek tart, megoldásra vezesse. (Helyeslés a jobboldalon.) Nekem csak az a czélom, hogy honvédségünk fejlődése, harczképessége fokoztassék, hogy oly hadseregünk legyen, melyre veszély idején bátran bizhatjuk hazánkat, a melynek minden tagja, áthatva igazi hazafiúi lelkesedéstől, teljesítse kötelességét és teljesítse, hogy ha kell, önfeláldozással is. (Tetszés a jobboldalon.) Elfogadom a költségvetést. (Élénk helyeslés és tetszés a jobboldalon.) Madarász József jegyző: Czirer Ákos! Czirer Ákos: T. ház! (Halljuk! Halljuk!) Mindenekelőtt kijelentem, hogy Perczel Miklós t. képviselőtársam határozati javaslatát a magam részéről őszinte örömmel üdvözlöm s azt a legmelegebben pártolom mint olyant, a melynek létrehozatala elhatározó lépést jelent a nemzet jogos óhajtásainak és jogos aspiratióinak megvalósítása felé. (Élénk helyeslés a szélső baloldaloti) T. képviselőház! A honvédelmi tárcza költségvetésének pénzügyi oldalával ezúttal nem foglalkozom, mert készséggel elismerem, hogy kevés olyan országos intézményünk van, a melynél az intensiv haladás észlelhető jelei a rendelkezésre álló anyagi eszközökkel helyesebb arányban állanának, mint a hogy ez a magyar honvédség katonai fejlődésében mindnyájunk örömére tapasztalható, (ügy van! szélső balfelöl.) Beszédem kiindulási pontjául tehát nem a költségvetés adatainak bírálását, hanem egészen más szempontokat választottara. Alapeszméje gyanánt pedig azon, nem annyira az én pártállásomból, mint inkább a magyar honvédelmi intézmény természetéből folyó tételt állítom fel, hogy minekutána a 67-iki kiegyezést követő idők törvényhozása a magyar honvédség nemzeti jellegét és katonai rendeltetését bizonyára fontos közjogi okoktól sarkaltatva állapította meg, úgy, ahogy az 1868-ban megtörtént: ennélfogva az, ki a 67-iki kiegyezés és a 68-iki honvédelmi törvények alapján áll s ezekkel szakítani nem akar, e tárcza számára csak olyan költségvetést szavazhat meg, mely nem működik oly czél szolgálatában, a mely a maga idején kétségkívül nemzeti védintézménynek tervezett magyar honvédséget eredeti rendeltetéséből kiforgatva, a véderő másik alkotó elemével, a hadsereggel egyre szorosabb kapcsolatba fűződő, abba mintegy beolvadó pótlékká akarja átalakítani, hanem a mely költségvetés g a neki alapul szolgáló politika a honvédséget oly irányban tudja és akarja fejleszteni, a mely irányban haladva addig is, míg az önálló nemzeti haderő hivatását fogja betölthetni, életerős magvát képezheti egy olyan nemzeti jellegű védszervezetnek, a minő nélkül állami önállásunk épületét erős alapokon nyugvónak nem tekinthetjük (ügy van! ügy van! a szélső haloldalon.) Mikor hasonló tárgyú kérdések vitatása van e házban napirenden, nekünk, a nemzeti hadsereg szószólóinak rendszerint azt szokták szemünkre lobbantani, hogy mi nem űzünk gyakorlati politikát, hanem elérhetlen ábrándokat kergetünk, sőt egy nagynevű államférfiú nemrég a magyar nemzeti hadsereg eszméjét is képtelenségnek állította, kijelentvén egyúttal, hogy bízik a magyar nemzet józan eszében, hogy a magyar hadsereg kérdését sem most, sem máskor napirendre tűzni nem fogj a. ily előzményekkel, ily lehangoló kritikával állva szemben, természetesnek fog látszani, hogy ha ma a honvédelmi tárcza költségvetésénél a honvédelmi intézmény rendeltetéséről szólni s az ennek betöltése felé vivő lépésekkel foglalkozni akarok, nem fogok pártállásom sánczai mögé vonulva farkasszemet nézni az ellentáborral, hanem lehetőleg oly területre fogom a harezot átvinni, a mely közös érintkezési pontokat képes nyújtani. S azért, hogy számoljak az 1867-iki kiegyezés örök érvénye hirdetőinek azon felfogásával, hogy a monarchia két állama kölcsönös védelmének a közös véderő, mai szervezésében, egyaránt érdekében áll s mindkettőnek védelmi igényeit is a lehető legjobban kielégíti: reá helyezkedem ezúttal azon alapra, a melyen 1868-ban a törvényhozás a honvéd-égről szóló törvényt megalkotta s e felfogásból kiindulva fogok a honvédelmi intézmény ügyéhez hozzászólani. (Halljuk! Halljuk! szélső balfelöl.) Kezdenem kell annak constatálásán, hogy a magyar honvédséget, felállítása idején, azou factorok, melyek létrejöttében döntő szerepet játszottak, minő jellegű és rendeltetésű intézménynek tervezték; vizsgálnom kell aztán, hogy történt-e fejlődésében ettől az iránytól eltérés s ha igen, minő más irány felé ; kutatnom kell végül, hogy az intézmény ma érvényben álló lényegében s jeles formái között mennyiben felel meg a tervezői előtt lebegett speciális rendeltetésnek? (Halljuk! Halljuk!) E vizsgálódás végösszege adja meg aztán a mérleget, melynek egyik oldalán a czélok elérésére átengedett anyagi és szellemi erők és a nemzet jogos várakozása, a másikán meg az elért eredmények állanak s e kettőnek egymáshoz való viszonya kell, hogy szabályozza magunktartását is az intézmény számára kért előirányzatnak el vagy el nem fogadása tekintetében. Azt talán szükségtelen hozzátennem, hogy 16*
