Képviselőházi napló, 1887. XIV. kötet • 1889. november 20–deczember 7.

Ülésnapok - 1887-291

sS 891. országos ülés november 23-án, szembatom 1888. tálynak kell azt kiizzadni. Eként, ha a számításba akkor nem vett adóemelést és az észszerűieg bevételként el nem fogadható államjavak eladásából előirányzott 5 millió forintot is a kiadási rovatba teszszük, illetőleg a hiánylathoz hozzáadjuk, akkor a deficit még ma is 25 millió forintot tesz, sőt hahozzáveszszük az italmérési adót, a regale-váltságnak furfangosan kieszelt jövedelmeit, a mi városaink fejlődését fogja megakasztani és a conversio hasznait, akkor az adóemelés nélküli deficit most is a régi marad s 40-—45 milliót tesz kisigy az egész egyensúly-helyreállítási művelet szelídebb kiadású szemfényvesztés rovatába írandó. Ez az egész művelet homokra van építve s egy nagy csalódáshoz fog vezetni. Hanem a költségvetésnek ily módon rectiticált deficit-emelkedése mellett, számba kell vennünk egy másik, sokkal veszélyesebb deficitet, azt, hogy az ily folytonos adósrófol ásóknak immár beköszöntöttek elmaradhatlan gyászos következményei az országos nyomorban, a nép rohamos és aggasztó elszegényedésében, a táplálékhiány miatti elsatnyulásában. (Igaz! ügy van! a szélső balon.) Mindezt természetesen nem látják sem a kormány tagjai, sem a kormánypárti képviselők. a kik ha néha a vidéken és kerületeikben megfordulnak is, ott nem a nép, hanem a hivatalos osztály fogadja kirendelt bandériumokkal,,,fényes banquettekkel, mondva csinált ovatiókkal. Ok nem érintkeznek választóikkal, a misera plebs eontribuenssel. Nem is látják ők az ínségnek keserves képeit, nem azt a zsellérnépet, mely dolgozik azért, hogy fáradalma gyümölcsét az adóvégrehajtó harácsolja el. Ok nem látnak mást, mint fizetéseiket mindig pontosan kikapó hivatalnoksereget; de azokat,kik azok fizetéseit kiizzadják.nem szemlélik • ők csak banquetteken lakmározókat Játnak s azt hiszik, hogy nemcsak ők,hanem a nép is jóllakik, pedig az éhezik, mert az olyan kormánypárti képviselők s az olyan ünnepelt ministerek adótemelő szavazataikkal kiveszik az utolsó falat kenyeret is szájából. Az ekként csak jól tápláltakkal banquettező és jóllakókkal érintkező képviselő önmagával is elhiteti s itt is hirdeti, hogy a nép jóllétben van s ez által a pénzügyminister urat is neki bátorítják újabb adók kieszelésére, nehogy ez a jó magyar nép valahogyan megfúljon a maga zsírjában. Csakhogy az a jó magyar nép önök miatt már nem tud megélni saját hazájában s ezrivel vándorol ki Szerbiába, Romániába s az Oceántúli Amerikába, A kormány csak adót emelni, exequálni tud, de nem gondoskodik arról, hogy az adóképesség fentartassék, hogy a hadsereg felszerelése biztosíttassák a, mítgyar ipar számára; köt oly kereskedelmi és yámseerzodéseket, a melyek mesterkelten teszik tönkre a nemzet zömét alkotó földmíves és iparos osztályunkat. Pedig az adózó honpolgárok elvárhatnák, hogy áldozataik viszonoztassanak g ne érezzék mindig csak az állam sújtó kézét: hanem látnák már egyszer feléjük nyúlni a. felemelő, a kisegítő kezet is, hogy önhibájukon kivül bekövetkezett szerencsétlenségeik közepette az állam ne jelenjék meg szívtelen követelő és könyörtelen uzsorásként. Már pedig, hogy ezt műveli nálunk, arra szomorú tanúságot találunk a mi Irlandunkban, a szerencsétlen Erdélyben, nevezetesen Udvarhely megyében, a hol a jég ugy elverte 40 falunak határát, hogy egy szem gabonát, sőt egy szál szalmát se tudtak hazavinni. E nép nyomora iszonyatos, ott 60.000 ember a szó teljes értelmében az éhenhalásnak van áldozatul dobva, rajtuk még a kivándorlás sem segít, mert tél idején Romániában sem tudnak munkát és keresetet találni, takarmány nem teremvén, marháikból sem tudnak pénzt csinálni, azt semmi áron sem tudván értékesíteni. Most még csekély krumplin tengetik életüket; de a tél folytán az éhhalál fog elkerülhetlenül bekövetkezni. És mit tett a kormány? Adott 40.000 forint inségi kölcsönt, a minek fele vetőmagban adatván ki, a fennmaradt pénzből jutott minden főre 35 kr., vagyis egy napi élelemre való s részesültek 10% adóelengedésben, holott a törvény értelmében teljes adómentességet kell vala nyerniök. E nép, t. ház, megmenthető lenne azzal, a mit a hadseregnél egy gombcserére vagy a póttartalékosok törvényellenes és szükségtelen behívására fordítanak, de hát veszszen, pusztuljon a nép, csakhogy a magas katonai körök kívánsága és szeszélye kielégítést nyerjen. így bánik e kormány a mi népünkkel; a mig van mit elexequálni, addig lehúzza az utolsó in :et is s a mikor rossz kormányzata és sorscsapás Ínségbe sodorja : akkor segélytelenül veszni és éhen halni engedi. Nekem ugy tetszik, hogy apénzügyminister ar — a ki az emelkedő jóllétet minduntalan emlegeti — szintén csak ily díszebédek szemüvegén át nézi a vidéket s nem látja a közelszegényedésnek megdöbbentő képeit s azt az iszonyatos harácsolást, a melynek segélyével végrehajtóink légiója az adókat felcsikarja, ő csak a befolyó pénzt incassálja; de nem ismeri az árverések visszataszító képeit, nem hallja a szívszaggató dobpergést, a jajjok és könnyek özönét, a mit az ezrek meg ezreknél sajtolnak ki. Pénzügyminister ur az állam bevételeinek emelkedését a természetes fejlődés következményének állítja lenni, csakhogy mi ott künn a vidéken mindenütt a jóllét visszafejlődését vagyunk kénytelenek tapasztalni; de különben a terhek fokozódását is természetesnek s másutt is előfor-