Képviselőházi napló, 1887. XIV. kötet • 1889. november 20–deczember 7.
Ülésnapok - 1887-291
80 Í91. orsiág»s ülés november 23-Aa, szombaton. Í88& urat, a ki tegnap fölszólalt és a ministerelnök ur fiát. Én megvallom, t. ház, hogy ha jelenleg körünkben Bratusokat nem is keresünk, de semmi esetre sem szeretem az udvari hízelgőket és nem szeretem a hivatalos képviselőket. (Felkiáltások a szélső baloldalról: Nincs kormány ! Lássuk a kormányt! Nagy zaj.) Ezt az odaadó védelmet, . . . (Nagy zaj. Felkiáltások szélső baloldalon: Nincs minister! Nincs kormány! Nincs előadó!) Elnök: Kérem a képviselő urakat, méltóztassanak a szónokot, nyugodtan meghallgatni. (Felkiáltások a szélső baloldalon. Nincs minister! Nincs előadó! Wekerle Sándor pénzügy minister a terembe lép. Felkiáltások a jobboldalon: Itt van a pénzügyminister! Halljuk Orbán Balázst! Elnök csenget.) Orbán Balázs: A hivatalos képviselőknek ezt az odaadó védelmét nem szeretem, mert mi erdélyiek tudjuk, hogy Tisza István képviselő ur szerencsétlen Irlandunk egy kis városában ugy lett megválasztva, hogy sohasem látták, sohasem hallották hangját, talán még nevét sem. (Derültség a szélső baloldalon.) 0 mint protestáns ember természetesen nem hivatkozhatik a római pápa csalhsitatíanságára, tehát hivatkozik a kedves papájának csalhatatlanságára (Derültség a szélső bololdalon) és egyáltalában beszéde arról győzött meg, hogy Nubia rókája nem szül párduezot. (Élénk tetszés és hosszan tartó nagy derültség a szélső baloldalon. Mozgás a jobboldalon.) Most áttérek magára a tárgyalás alatt levő költségvetésre. (Halljuk! Halljuk! a szélső baloldalról.) T. ház! Igen nagyra vannak a reconstruált ministeriummal, nagy reményeket kötnek az új emberek által átviendő reformokhoz. Én megvallom, t. ház, hogy reményem horgonya nagyon vékony szálon csüng, én már több ily kitatarozást és több ily reeonstruetiót értem meg, de az ily személycsere ügyeinket jobbra nem változtatta, ámde ez igen természetes, mert bajaink elapadkatlan kútforrását nemcsak az egyénekben, hanem a — legelőbb Tisza Kálmán által átkosnak nevezett — közösügyes rendszerben kell főképen keresnünk Ezen, hazánk minden életnedvét felemésztő, a nemzetet anyagilag és erkölcsileg tönkre tevő, alkotmányos szabadságunkat fokról-fokra absorbeálő rendszer, amiként kiszivattyúzza a nemzetet anyagilag, hogy azelszegényitettettelnyomhassa: akként végzetszerüleg leőrli a maga embereit, meghiusítja azoknak — legalább kezdetben fel-felpislogó — hazafias törekvéseit. Igen, mert a mi állami életünk, a mi alkotmányos szabadságunk egy fictio, egy lényeg nélküli üres phrázis, az nélkülözi az önczélűságot. Ez ország népe nem azért fizeti oly páratlan önfeláldozó készséggel a — fizetésképességét már rég túlszárnyaló — roppant adókat, hogy az azokból befolyó 350 milliónyi óriási összeg ez ország javára, culturáíis s egyéb szükségleteinek fedezésére fordittassék, hanem csak is azért, hogy a közösügyek mollochjának kráterszeríí gyomrát tömje, hogy . az állam fölé helyezkedett millitarisarast hizlalja. De ott sem a hadsereg az, a mi felemészti a nemzet munkásságának gyümölcsét, hisz a valódi combattansrész, a szegény közkatona az éhezik, annak csak annyi táplálékot juttatnak, hogy épen éhen meg ne haljon : hanem fölemészti az, a leginkább idegenekből és hazátlan soldatenkindekből összealkotott tisztikar; fölemészti leginkább az az activ és nyugalmazott tábornok és törzstiszti legio, mely számra túlhaladja Európa összes had seregeinek főtiszti létszámát; fölemésztik a hadseregnél minduntalan alkalmazott úgynevezett reformok, a melyek sohase érintik a lényeget, hanem külsőségekre, folytonos fegyver, gomb, gallér, bakkancs cserékre vonatkoznak, a melyek a hadsereg harczképességét nem emelik, de melyeknek tandíját mi nekünk kell keservesen megfizetnünk. (Élénk helyeslés a bal- és szélső balfelől.) Furcsa válfaja, vagy inkább elfajzása az emberiségnek az az osztrák főtisztikar, a mely anynyira petrificálta magát a régi slendriánba s anynyira kapaszkodik a zopfba, hogy a miatt nem tud lépést tartani a korszellemmel, ez okon teljesen fogékonytalanná válik a hadtudomány újabb vívmányai iránt és oly türelmetlenek,hogy aki a régi megcsontosodott rendszeren valamit változtatni akar, a ki meri mondani, hogy a katonát nevelni s nemcsak idomítani kell, a ki meri állítani, hogy a lelkesedést, mint a győzelem egyik íőtényezőjét nem tanácsos elfojtani: az olyannak pusztulni kell, még ha tábornagy és főherczegnek született is. Ily dispositiók közt a közös hadsereg nem tarthat lépést a korra! s harczképessége nagyon talányos. Ezek az elvénhedt tábornokok, ezek a nyakatekert lángeszek évtizedekkel, mondhatnám egy századdal maradtak hátra minden s igy az erődítéstan terén is. Nekem volt alkalmam Polában a tengerparti, Dél-Tirolban, nevezetesen Franzenstesten a szárazi erődítvényeket megszemlélni s valóban elbámultam, jobban mondva eliszonyodtam, hogy azok az oly sok milliónkat felemésztett védmíívek mind hasznavehetlennek. mind olyanok, mintha a múlt században épültek volna; azok mind — mások által régen megelőzött és elfeledett oly rendszer szerint épültek, hogy manapság teljesen ezéliráuytalanoknak _és túlszárnyaltaknak tekinthetők, hiszen azok mind kövekből épített magas falak és erődök tömkelegéből állnak, melyek sehol a lövegeket felfogó és erőtlenítő földtöltések és contra escarpokkal fedezve nincsenek, már pedig manapság ott, a hol falak látszanak, erőd
