Képviselőházi napló, 1887. XIII. kötet • 1889. junius 4–november 19.
Ülésnapok - 1887-286
286. omágos ülés november 18-án, hétfőn. 1889. 371 nemzet minden aspiratióit és igényeit kielégíteni és ennek heigazolására rózsás szemüvegen át nézi azon előnyöket, melyeket az ország felmutathat, de ezek nézetem szerint oly csekély számmal vannak, Nagy azokkal a 22 évi magyar és alkotmányos kormányzás után nem lehetünk megelégedve. De még ettől eltekintve is, állami életünknek ezen fennen hirdetett és kikürtölt előnyei sem állanak fenn oly kétségtelenül és magasan, mint az a kormány és pártja által hirdetve van. így, a mi legközelebbről érdekel, az állami költségvetés deficitje sem egészen olyan kicsiny, mint azt az igen t. pénzügyminister ur számszerű leg jelzé. Mert ha mindjárt elfogadjuk is az állami adóbevételek előirányzatát, még akkor is a deficit a pénzügyi bizottság módosítása után is nem 433.901 frt, hanem ahhoz hozzá jön részben egy olyan tétel, mely a költségvetésben ugyan nincsen felvéve, de azért 1890-ben az államnak kiadását fogja képezni, részben pedig egy pár olyan tétel, mely adósság vagy állami javak eladása által fedeztetik. E szerint a teljes igazság azt kívánja, hogy a kimutatott 433.901 frt deficithez hozzá adjuk a Vaskapu szabályozására szükséges 880/100 irtot, továbbá a közoktatásügyi minister ur által a székely-udvarhelyi reáliskola építésére kölcsön utján felveendő 82.557 frtot, az iparművészeti múzeum és iskola, építési czéljaira szintén hasonló módon beszerzendő 352.567 frtot, mert nézetein szerint, ha az állam a kiadásait akár a pénzpiacztól, akár valamely alaptól felvett kölcsön utján fedezi, az egyaránt deficitet képez és igy a számszerűleg kitüntetett 433.901 frtnyi hiány voltaképen S ,749.025 frtra emelkedik, de ehhez még, a helyes pénzügyi gazdálkodás elveit szem előtt tartva, hozzáütendő az állami javak eladásából bevételezni javasolt 5,000,000 frt, agy hogy igazában az állami deficit 6,749.025 frtot tesz ki. Igaz ugyan, hogy a t. pénzügyminister ur az állami javak eladásából javasolt 5 millió frtnyi bevételt okszerű vagyoncserének nevezte. De én nem vagyok hajlandó ez okoskodást helyes argumentatiónak elfogadni. Ha ez igaz és találó volna, b;itran felhozhatták volna ugyanezt az eddigi pénzügyininisterek azon nagyobb deficites években is, midőn a kiadások egy része állami kölcsön utján fedeztetett, mert hisz e kölcsönök ellenében is ép ugy voltak beruházások, mint most az állami vagyon eladásával szemben. Ez argumentatiót pedig helyesnek azért nem ismerhetem el, mivel azon beruházások, melyekre a t. pénzügyminister ur hivatkozik, az egyes állami intézmények rendes kezelésére szükségesek, azok eléállítandók voltak tekintet nélkül arra, hogy vájjon vannak-e olyan állami javak, melyek eladhatók, azok tehát nem tekinthetők, mint egy okszerű vagyon cseretárgyai, hanem mint az állami élet rendes menetével járó szükségletek, melyek pedig mindigaz állandó jellegű bevételi forrásokból fedezendők. Ha pedig ezt nem birjuk tenni, akkor bizony deficitet képez azon Összeg, mely az államvagyon eladása utján fedeztetik. De az állami adóbevételek előirányzása sem egészen állja ki a szigorú kritikát, mert hogy a földadóból 35 millió frt 1890-ben bejöhessen, ahhoz erős kétely férhet, szemben azzal a köriilménynyel, hogy az idei termés általában gyenge volt, de különösen az országnak majdnem egyharmadában épen semmi termés nem volt. Már most a ki tudja, hogy nálunk a termés jóságának vagy gyengeségének minő óriási hatása van a keresetek és foglalkozások üzleti jövedelmeire, az megint hamis remények nélkül nehezen fogadhatja el azt, hogy a kereseti adó czímén még 400.000 írttal több fog befolyhatni, mint a mennyi 1889-re megállapítva volt. Hasonló kétely férhet azon előirányzáshoz is, hogy a szeszadónál 2 millió frttal, a boradónál 200.000 írttal, a czukoradónál 600.000 frttal több irányoztatik elő, mint 1889-ben s italmérési, illeték és adó czímén 12,500.000 frt javasoltatik a bevételbe helyeztetni. Vagy ha tényleg ez összegek befolynának is, a nemzet óriási áron fogja azokat az állami pénztárba beszolgáltatni. Hiszen már maga az, hogy akár a községek megváltják a mindenütt magasra szabott italmérési adót, akár egyes vállalkozók bérbe veszik ez adó beszedést, mindenképen a legveszedelmesebb monopolisticus eljárás fog követtetni mindenütt. A község vagy'a vállalkozó is, épen mert nagy az adó, a községek lakosain, a fogyasztókon fogja beszedni nemcsak a nagy adót, hanem kezelési költségeit és a személyét illető hasznot i«, már pedig ez csak ugy lesz elérhető, ha a kérdéses italok minősége a nagy ár daczára is a lehető legsilányabb, sőt bizonyára sok helyen egészségtelen keverék lesz. Borzasztó elgondolni, hogy a kormány tisztán fiscalitási indokból akarva nem akarva, oda kényszeríti a nagy fogyasztó közönséget, hogy a verseny hiányában vagy rossz minőségű italt, mint részben élvezeti, de nagy részben életszükségleti J czikket fogyaszszon, vagy egyáltalában tartózI kodiék a fogyasztástól. En azt hiszem, hogy az állami kormányzás feladatainak eltévesztésével egyenlő a kormánynak azon eljárása, hogy 12,500.000 frt új adó| bevételi forrás lehetséges megnyitására ily módon ! és ily árral terheli meg a nemzetet. Ne méltózI tassék oly kicsinyre tartani azon új adómegterhel\ tetést, mely az országra hárul az 1890-ik évi ! költségvetés szerint. ; Tényleg a kormány az országtól 14,062.357 frttal kivan többet beszedetni, mint 1889 ben.Hon; nan yegye a nemzet ezt a többletet? Hiszen eddig J is nyomorúság köztes tőkefogyasztás mellett élhe1 tett csak. Az ingatlanokon levő nagy terhek, a 47*
