Képviselőházi napló, 1887. XIII. kötet • 1889. junius 4–november 19.

Ülésnapok - 1887-282

324 282. országos ülés november 6-án, szerdán. 1889. akkor, mikor arról van szó, hogy egy egyezményt elfogadjak, mikor arról van szó, hogy akarjuk ápolni azon viszonyt, a melyet mindnyájan óhajt juk, hogy minél barátságosabb legyen a magyar korona országainak két része, a szorosabb érte lemben vett Magyarország és Horvát-Szlavónországok között: akkor, ha ezeket fájdalommal felhozom is, nem szemrehányásképen teszem, mert akkor nem kívánom mindezeket szem előtt tartani, mikor én mindezek daczára elfogadom ezen pénzügyi egyezményt és a vele kapcsolatos törvényjavaslatot. Miért teszem én ezt? Semmi esetre sem azért — t. barátom sem imputálja nekem — mintha ezzel a nagy horvát álmokat, a melyek Magyarország integritásával ellentétben vannak és a melyek Magyarországnak századok óta fennálló jogait bármi tekintetben érintik, tápláljam. Azokat nemcsak én, de remélem, sem a pénzügyi egyezmény elfogadásával, sem mással, itt senki támogatni nem akarja. Midőn elfogadom az egyezményt, engem is politikai és pénzügyi szempontok vezetnek. Megvallom azonban és kijelentem előre, hogy a poliiikai szempont igen nagy mértékben befolyásolta nálam ezen alkalommal a pénzügyi szempontot. A részletekre át nem térve, csak azt jelentem ki röviden a kérdés pénzügyi oldalára nézve, hogy én helyesnek találom azt, hogy azok az akadályok és félreértések, a melyek eddig az elszámolásnál Apoltak, ezen egyezmény által elhárittattak és remény nyujtatik arra, hogy ennyivel kevesebb ok lesz jövőben a viszályra. A második, amit a politikai szempont szintén befolyásol, az, hogy az egyezmény az 1868: XXX. törvényczikken alapszik, a mely törvény lévén, hogy ha meg akarjuk is változtatni Austriával szemben a fennálló államjogi rendszert, midőn ily pézügyi egyezkedésre kerül a sor, mégis csak ahhoz kell alkalmazkodnunk. Ezen szempontot kell magamévá tennem a kérdés pénzügyi szempontból való megítélésénél ie. E tekintetben világosan kimondja az 1868: XXX. törvény ezikk nemcsak azt az elvet, hogy adoképesség arányában legyen köteles Horvátország hozzájárulni a közös szükségletek fedezéséhez, hanem kimondja azt az elvet is, hogy mindaddig, mig erre valósággal kimutathatólag nem képes, a magyar állam megadja neki azt a segélyt, a mely szükséges arra, hogy beligazgatását elláthassa és végezhesse. Ez hatással van a kérdés pénzügyi szempontból való megítélésére is, mert különben semmi ok sincs arra, hogy ne az adóképesség szerinti hozzájárulást kívánjuk, hanem még mi járuljunk 4—5 millióval a szükségletek fedezéséhez. Ebből indulva tehát ki, elfogadhatónak tartom ezt az egy ezményt, a mennyiben a jövedelem kiszámításának helyes elvei állapíttattak meg; ezzel kapcsolatban viszont leszállittatott a horvát-szlavón beligazgatásra fordítható százalék, oly mértékben, hogy az állapot a szorosabb értelemben vett Magyarországra nézve nem előnyös ugyan, de nem rosszabb annál az állapotnál, mely eddig volt. Sőt bizonyos tekintetben — ez ugyan nem egészen pénzügyi szempont — jobb, a mennyiben meggyőződésem szerint sokkal helyesebben az igazság álláspontjára helyezkedik ez az egyezmény, holott az előtt az egyezmények és törvények igen sokszor mesterkélt alapon állottak és igy önként kínálkoztak a viszály magvául. Azt is tudom, hogy ebben a pénzügyi egyezményben egy fontos tényező nincs figyelemmel tartva, tudniillik az, hogy az adó folytonos emelkedésével sokkal több lehet a jővedelem. Ertem tundniillik azt, hogy esetleg folytonosan új és nagy adók hozatnak be és hogy azok mennél belterjesehben akarnak kihasználtatni az adósróf alkalmazásával, az úgynevezett fejlődés is fog bizonyos eredményre vezetni és a fejlődés 10 év alatt mégis csak milliókra szaporodhatik. Erre pedig ennél az egyezménynél figyelem nem volt, mert akkor el lehetett volna menni 44%-ról 43%-ra, de épen mert egyezményről volt szó, épen mert arról volt szó, hogyne ragaszkodjunk ahhoz, a miről tudjuk, hogy a másik rész semmi esetre bele nem egyezik, nekünk bele kellett nyugodnunk, hogy miután a jelenleginél nem rosszabb ez az állapot, ezen legalább ne változtassunk. A mint méltóztatik látni, t. ház, pénzügyi szempontból sem valami ideálom nekem ez az egyezmény és sokkal jobbat tudnék magamnak képzelni, hogy bekövetkezhetnék igen könnyen az az eset, a melyet igen t. barátom érintett, hogy Horvátország a maga adófizető képessége szerint járuljon hozzá a közös szükségletekhez. En ugy vagyok meggyőződve, hogy már eddig is odajutottunk volna, hogy ha Magyarország Horvátországgal együttesen önálló ország volna mind gazdászati, mind minden egyéb tekintetben. Ha hazánk birná azon tényezőket teljesen, a melyek akár gazdasági, akár szellemi fejlődésére szükségesek, ha nem volna megkötve a közös vámterülettel, hogy velünk együtt Horvát-Szlavonország is kiaknáztassék az osztrák tartományok javára; hogyha szabad keze volna Magyarországnak a maga közgazdasági állapotait fejleszteni, a maga czéljait követni, mind a hadügy, mind a gazdasági, mind a külügy terén, mind minden olyan téren, a melyen szellemileg és anyagilag megerősödhetik: akkor Horvátország is megtalálta volna azt, hogy nem találkozhatnék ember, a ki őt kitartott országnak nevezhetné, mert nem szorulna arra, hogy Magyarország adjon neki milliókat évenkint; hanem, mint mindenütt meghozta a szabadság a maga gyümölcseit, közgazdasági téren is meghozná azt, hogy Horvátország jobb gazdasági helyzetben legyen s a közös szükséglethez is