Képviselőházi napló, 1887. XI. kötet • 1889. április 6–május 15.

Ülésnapok - 1887-240

302 240 országos BJés május 11-én, szombaton. 1889tézményre nincs szükség. Intendaturák vannak ott, a hol van udvar, a hol van rendes fejedelmi resideutia, azért, hogy ía főudvarmester és a szinkáz közt bizonyos viszony legyen. Nálunk, hol magyar főudvarmesteri hivatal nincsen, hol egyáltalában az udvarnak rendes háztartása sincs, semmiféle indok nincs arra nézve,hogy az intendaturai intézmény fennálljon. A viszonyok nálunk bebizonyították, hogy tényleg erre szükség nincs; mert van kormánybiztos, a ki mint államtitkár, maga magát volna köteles ellenőrizni. Ezt az ellenőrzést a ministerium minden intendatura nélkül ép ugy tudná gyakorolni más közege által. De hogy vagyunk ezen intendaturai állással ? Hiszen nem objective, okszerűségből mutatkozott az szükségesnek, hanem mindig személyes okoknál fogva. Körülbelül 22 esztendeje, mióta a magyar kormány a subventionált színházak kezelését átvette, az egész intendaturai intézményben két momentumot lehet constatálni. Az egyik a krach, a másik a statárium. Még eddig minden intendantura krachhal végződött és minden új intendantura kormánybiztossággal kezdődött, azaz statáriummal. Már ez maga mutatja, hogy ez a felesleges intézmény nem csak hogy a művészi czélokat előmozdítaná, de sőt hátráltatja. Vagy vannak Magyarországon, a mi színházainknál szakértő igazgatók és ez esetben nekik teljesen szabad kezet, nagyobb rendelkezési jogot kellene adni, vagy nincsenek. Ha nincsenek, ezen intendanturákra bizni a színházak igazgatását, képtelenség, mert. nálunk nem előzetes tudomány, hanem különféle személyes és politikai okok szokták a színházak élére az intendáns személyét állítani. A mostani kormánybiztos ur tegnap hosszxí adat-lisztát olvasott fel annak bebizonyítására, hogy az ő működése már eddig is mennyire üdvös és szép gyümölcsöket hajt s hogy sikerült neki a deficitet 6 — 700 ezer forintról az úgynevezett normábbudget keretére leszállítani és 400* ezer forintnyi kiadással cautiót vállal, hogy lehetőleg fenn fogja tartani a színházakat. Ha ezen számokat áttekintjük, ugy azokban absolute semmi javulást nem látunk, csak azt, hogy a kiadások tetemesen leszállittattak, még pedig körül belől 350 ezer forinttal; kezdve azt a magán szereplők, a zenekar, énekkar, tánczkarnak költségein, a vendégszereplési költségeken, azután a dologi kiadásokban, mindenütt törölte, hol felét, hol negyedét, ugy, hogy 350 ezer forintnyi leszállítás történt tényleg és 400 ezer forintnyi kiadással véli fen tarthatni az operát. Megengedem, talán ezt is reducálhatná; de hogy a művészeti érdekeknek mennyire fog megfelelni avval, ha például csak a vendégszereplés számláját 80 ezerről 25 ezer forintra szállítja le s ha továbbra is ugy akarja folytatni, hogy 13 ezer forintból 5 ujdon' ságot állít ki, azt igazán nem tudom. Mert igaz, j hogy utóvégre kiállíthatja az 5 újdonságot 2000 j forinttal is, de hogy lesznek azok azután kiállítva. Most még, midőn a régi inventariumból, miután ezelőtt felesleges nagy beruházások történtek, nagy materiálét vett át, lehetséges, hogy 13 ezer forintért talán 5 újdonságot ki fog állítani. Ezt megengedem, de hogy ezt folytatni nem lehet és hogy eljön az az idő, a midőn az előbbi intendáns által bevásárolt roppant nagy materiálé elkopik s a kormánybiztos ur 405 ezen forintnyi subventióvaí legalább azon keretek között, a melyben e költségvetés most mozog, nem fog kijönni, annyi bizonyos. De, t. ház, vegyük fel, hogy a kormánybiztos ur kijön e 405 ezen frtnyi subventióvaí: kérdem, vagyunk-e mi ezen országban oly helyzetben s oly gazdagok vagyunk-e, hogy oly sok kiadást elbirjunkshogy egy operára, mely sohasem lesz nemzeti, hiszen ma sem az, hogy egy operára, a melyben — kivévén a solistákat — csak a karok és egyes comparsariók énekelnek magyarul, a többi folyton roszszul olaszul — és ahol csehek, francziák és más mindenféle népek kényszerülnek idegen nyelven énekelni, 405,000 frtnyi subventiót költsünk el? Magyarországon nincsen semmiféle cultur czél, a melynek ápolása czéljából ily nagy költséggel találkozunk. Es ha egy 405 ezer frtnyi subventióvaí ki méltóztatnak is jönni, akkor is a budapesti magy. kir. opera lesz a világnak legmagasabban subventionált színháza, mert sem a párisi, sem a berlini operaszínházak még megközelítőleg sem húznak ily nagy segélyt. Tudjuk, hogy a bécsi opera 200 ezer frt subventiót kap, a párisi opera 800,000 francot s ez még az összegre nézve megközelítené a mienket: de ne méltóztassék elfelejteni, hogy a párisi opera három millió francnyi bruttó bevétele után a párisi kórházaknak 117u-ot vagyis 310 ezer francot fizet évenként. Ha ez összeget levonjuk a subventióból, valamint azt, hogy autordíjakban 250 ezer francot j fizet, míg a mi operánk alig fizet egy pár ezret, ki fog tűnni, hogy a párisi operának valóságos ! subventiója, a mely közpénzekből fordittatik az I intézményre, nem haladja meg a fél millió fran1 kot. Budapest legyen tehát az a város s Magyarország az a gazdag állam, a mely egy ilyen semmi nemzetiségi tendentiával s egyáltalán semmi magasabb czélokkal nem biró operára 405 ezer forintot költsön, a mikor evvel az összeggel isigen problematicus az opera jövője. Azután azt mondja a t. kormánybiztos ur, hogy ez norma!-budget. Egy színháznál ilyenről beszélni csakugyan nevetséges. Mert mi a budget? Ennek van egy tétele : a kiadás és ennek ellentétele : a bevétel. Azt megengedem, hogy a kiadásra /