Képviselőházi napló, 1887. XI. kötet • 1889. április 6–május 15.

Ülésnapok - 1887-239

Ü39. országos ülés május 10-én, pénteken. 1889. sadalmi életet, kezdették dicsőíteni a hősiesség és hazafiság erényeit, gúnyolni és ostorozni a gyávaságot, a bűnt, az emberek botlásait és a társadalom tévedéseit. így emelkedett a színház időrőlidőre társadalmi, majd politikai tényezővé s később az irodalmat és művészetet is meghódítva a szép és nemes izlés fejlesztőjévé, az általános jónak, szépnek és igaznak forrásává. De nálunk, t. ház, még ennél is több volt a színházi, a nemzeti nyelvnek fejlesztője, az irodalom ébresztője, a hazafiság tüzének éltetője, a nemzetiség védvára és Őre. (TJgy van! a szélső baloldalon.) És ez azon időben volt igy, midőn színészeink úgyszólván a társadalmon kívüli állást foglaltak el, midőn családjuk szegyei ék őket és nem engedték viselni nevüket. Művészetért, mint önczélért, még akkor kevesen lelkesültek e hazában, de színházi évkönyveink bizonyítják, liogy a nemzet jobbjai mint kiváló culturai intézetet tekintették a színházat, mely a nemzet áldozatkész támogatását méltán megérdemli. És ezen missiójuknak többékevésbé meg is feleltek a színházak, terjesztve a végvidékeken a nemzeti nyelvet, a hazafiságot, a magyar vidékeken a nemesebb ízlést, az irodalom megkedvcltetését, itt az ország szivében pedig az úgynevezett színjátszó társaság felölelve mindkettőt, a hazafiság és nemzetiség karjain magát a művészetet, mint önczélt, európai színvonalra emelte. És hogy nemzeti színházunk a művészet ezen szinvonalán áll ma is, én ezt büszke magyar önérzettel vallom, tekintve annak számos, kitűnő erőit. Elismerem azt is, hogy a vidéken is magasabb niveaura emelkedett a színészet egyik-másik ágában. Ámde az idő, mely mindent megváltoztat, iti is változtatott valamit, mi színházainkra, mint cultur-intézményeinkre reá-reá veti sötét árnyékát, mi a római birodalom hanyatlása korszakát juttatja eszembe, midőn a „panem et circenses" volt a jelszó. Ott a zsarnoki uralom, mely a mulatságok mámorába akarta, fojtani a nép elégedetlenlenségét, nem gondolva vele, bármily ízetlenek legyenek azok, terelte el a színházakat eredeti rendeltetésüktől, nálunk pedig az Uzérkedési szellem. Ez hozta be a komolyabb, erkölcs- és kedélynemesítő színdarabok helyett a frivol férezműveket, hogy olcsó hódosítást tegyen vele. És mert a közönség egy részét meghódította, nem gondolva azzal, hogy a másik részét elidegenítette, majdnem általánossá tette azt a hiedelmet, hogy a színházakat csakis igy lehet fentartani és ezen hiedelemben a legtöbb színház eltévesztette lélekés kedélynemesítő magasztos hivatását, mint a költő mondja: „A halhatatlant elvétette, Kihez utalta végezete, És halandónak oldott övet.'' Sajnos volna, t. ház, ha ezt a nemzet erkölcsi felfogása criteriumának kellene tekinteni. De én ezt nem hiszem, nem hihetem ; mert tudom, hogy változnak az idők és változnak abban az erkölcsök és szokások. Tudom, hogy a német bölcsész szerint „A korszellem a múltnak hímporát letörli és helyébe újat ad", de e himporral nem változik az anyagnak magva. Minden nemzetnek megvan a maga jellemző vonása, mely egyik nemzetet a másiktól megkülönbözteti, mely habár idővel bizonyos külalakuláson megy át, de azért a nemzetek belső lényegükben mindig ugyanazok maradnak; és valamint nem tudom elhinni, hogy a magyar nemzet az éjszak-német hideg merevségét vagy a franezia könnyűvérüséget vegye magára, ugy nem tudom elhinni, hogy Nagyományos jó ízlését idegen frivolitással cserélje fel. De ha ez igy volna is, mi következnék ebből? Tagadhatatlan, hogy a színház s a közönség kölcsönös visszahatással vannak egymásra. Mig az egyik színházat, a másik közönséget teremt. És ha a színház megérzi mintegy a közönség ízlését és n«zaltakaródzik, hogy hja mást nem adhatok, mert a közönségnek ilyen tetszik, viszont arra is kellene gondolnia, hogy neki kölcsönös visszahatása van a közönségre és hogy a két tényező közt az övé a vezérszerep, mely nem abban á l,hogy ő sülyedjen le a közönséghez, hanem hogy a közönség Ízlését emelje fel magához. Lehet, hogy az első kísérletezés némi anyagi veszteséggel fog járni; de ez csak időleges baj, mert az elmaradozók helyét majd elfoglalják az elriasztott családapák, anyák és azoknak gyermekei s ezeknek oldalán tisztább, nemesebb ízlésű közönség fejlődik ki és az elmaradozók is visszatérnek lassan, lassan. És minő lesz az erkölcsi nyereség nem csupán a közönséget, de magát a szinművészetet tekintve, midőn színházaink eredeti, magasztos rendelkezésükhöz visszatérve, a közművelődés templomaivá lesznek újra. Nem akarom ezzel azt mondani, t. ház, hogy mulatságos elemektől fosztassanak meg a színházak, mert hiszen a közönségnek jogában áll pénzééit megkivánui, hogy könnyedébb szórakozást is találhasson azokban. De különben is az én felfogásom szerint, a jóiztí humor és megnevettetés a művészet kezében hatalmasabb eszköz gyakran a szívfacsaró tragikai szólamoknál, vagy motívumoknál, mint azt a görög Euripides és franezia Moliére művei is igazolják. De maga a könnyebb operetté is, főleg Francziaországban, nem vált-e gyakran politikai tényezővé; a ferde udvari szokások, szertartások, üresfejű udvaronezok s nem ritkán koronás fők nevetségessé tételeivel. En csak azt nem tartom a szini előadások keretében jogosultnak, a mi a nemes izlés, az illem s józan erkölcs rovására történik, mi pirulásra készti a tisztes anyát, serdülő leánykája mellett. Azonban van egy színház, melytől ezen határokon túl is követelek valamit és ez a nemzeti színház. E színháztól, múltjánál, Nagyományainál, jellegé-