Képviselőházi napló, 1887. XI. kötet • 1889. április 6–május 15.

Ülésnapok - 1887-235

'J35. országos ülés május 6-án, hétfőn. 1881). 189 nemzetnek, hogy nem volt joga a nemzeti hadseregre aspirálni sem ezelőtt soha és nem lesz joga ezután sem soha, t. ház, én azt hiszem, hogy még az is, a mivel Tisza Kálmán ministerelnök urat vádolják, valóságos csekélységnek mondható. Én tehát itt eltérek minden személyi kérdéstől, csak ezen rendszert tartom helytelennek, a mely nálunk 1875 óta lábra kapott. 1875-ben fusiónak hívták, ma reconstructiónak nevezik. Mert akármit mond a t. ministerelnök ur, a mi most történt, nem egyéb, mint a mi volt a fusio és az 1875-iki eseményeket is csak ugy lehetne reconstructiónak nevezni. Mert mi történt most? Igaz, hogy most azt, a mit 1875-ben fusiónak neveztünk, egyetlen egy férfiú hajtotta végre, az igazságügyminister ur, de ez különbséget nem tesz, mert ugy vagyok meggyőződve, hogy egymaga több politikai súlyt képvisel, mint képviselt 1875-ben az egész párt, vezérével együtt, a mely elNagyta táborát, ott Nagyta munitióját, bagázsiáját, fegyvereit és zászlóját és rohant a kormányra, mintha az éhség kergette volna. (Derültség és helyeslés a szélső haloldalon.) Én ezt a reconstructiót csak oly fusiónak tartom, mint volt az 1875-iki; de én a fusiónak általában véve üdvös hatását, legalább mostanig, nem tapasztaltam. Két eset lehet csak. Az igen t. igazságügyminister ur vagy ragaszkodik azon elvekhez, a melyeket a t. ministerelnök ur, nem mondom, desavouált, csakhogy sokkal nagyobb távolságban levőknek állította oda, mint a hogyan a t. igazságügyminister pozsonyi választóihoz intézett levelében én legalább supponáltam, hogy vannak; vagy az történik, hogy ezen elveket, ezen reformokat, a melyekre a nemzet vár s a melyekre a nemzetnek égető szüksége van, meg fogja valósítani mindazok daczára, a miket a t. ministerelnök ur mondott é* akkor igen nagy annak a reconstructiónak hatá-a, a melynek tanúi voltunk; vagy nem fogja ezt megvalósítani, legalább most nem fogja a legközelebbi időben megvalósítani. És akkor is csak kettő lehetséges. Vagy az, hogy alárendeli magát a ministerelnök urnak minden tekintetben és akkor az ő nagy parlamentáris kimagasló egyéniségéből az országnak kevés haszna lesz; vagy periig nem fogja ezt tenni és akkor alig marad egyéb hátra, minthogy a cabinetből kilépjen és akkor is ennek az országnak, azt hiszem, nem hogy haszna nem lesz, hanem abból a lehető legnagyobb kár fog az országra háramlani, ha az igen t. igazságügyminister ur nagyszabású tehetségének érvényesülését nélkülözni kénytelen. Minthogy én ezt a rendszert nem helyeslem, nem tartom parlamentárisnak azt a módot, a mely szerint a cabinet reconstructiója történt, épen ahhoz bizalommal nem viseltethetem és ez az ejyik oka annak, hogy én a költségvetést meg nem szavazhatom. De még egy megjegyzést vagyok kénytelen tenni. (Halljuh!) A t. ministerelnök ur az ellenzéknek azt a majdnem gúnyos megjegyzést vetette oda, hogy hiszen hiába erőlködtök, látjátok, hogy a ti működésiek semmi hatással nincs, ti tulaj donképen semmire sem vagytok képesek, semmit sem tudtok kivinni és semmi számot nem tesztek a nemzet közéletében. En nem tudom, igaza van-e ebben a t. ministerelnök urnak; de hogy az a küzdelem, a mit az ellenzék folytat, semmiben sem volt irányadó arra, a mi későbben történt, ennek megítélését reá bizom a választoközönség megítélésére. De egyet mondhatok at. ministerelnök urnak, hogy ha ezen mostani actiónak hatása is olyan volt, hogy annak semmi nyoma nincs a nemzet életében, ha egyáltalában nem is vagyunk képesek a nemzet életére a legkisebb befolyást is gyakorolni, akkor tulajdonképen hasztalan az ellenzék. De tudjuk azt mindnyájan, hogy ez nem ugy van, mert ha nincs is befolyása az ellenzéknek a kormányzatra, de igenis van és pedig jogos befolyása az ügykezelés ellenőrzésére és a politikai eszmék érvényesülésére. Ezt hiába tagadja a t. ministerelnök ur. Hogy nem sikerült a ministerelnök urat az ő ministeri székétől megfosztani, a mi az ellenzéknek határozott czélja volt, nem személyes indokokból, hanem azon institutiókkal összefüggésben, melyekkel neve és politikai egyénisége szoros kapcsolatban van, az ez ideig tény. Ha ez nem sikerült és ha azt ő veti szemünkre, akkor ennek, igenis, az lesz a következése, hogy ha a mi erőfeszítésünk nem volt elég, akkor mi nékünk nagyobb erőfeszítést kell kifejtenünk, hogy nagyobb eredményeket érjünk el és ez kötelessége lesz e pártnak és kötelessége lesz az ellenzék másik árnyalatának is, hogy oly erőfeszítést tegyen, hogy számot tegyen ő is a nemzet életében, mert e nélkül az ellenzéknek élete indokolva egyáltalában nem volna. Ha tehát a ministerelnök ur ezt akarta elérni, ezt, ugy hiszem, el is fogja érni. De hogy a ministerelnök ur az ellenzék actióját kisebbíteni akarja itt Magyarországon, a mely államban az ellenzék jelentősége sokkal nagyobb, mint bárhol máshol, a hol annyira, szüksége van a kormánynak az ellenzék támogatására felfelé, ez igazán —nem akarom mondani, hogy ezt nem tartom hazafiasnak, — Gróf Károlyi Gábor: Csak mondd ki! (Derültség.) Szentkirályi Albert: . . . mert a t, ministerelnök ur nagyon érzékeny, de semmi esetre sem tarthatom czélszerűnek a magyar nemzet aspiratióival szemben s azért kijelentem, hogy én a