Képviselőházi napló, 1887. IX. kötet • 1889. február 22–márczius 13.

Ülésnapok - 1887-196

198. országos ülés márcziiis 6 án, szerdán. :8S9. 237 melyek a t. háznak ezen oldalát arra birták, hogy azzal egyetértsenek De részemről meddőnek is tartom azt a kérdést, hogy vájjon a jogegyenlőség szempontjából helyes-e a?egyévesönkéntesiintézmény akkor, a mikor 20 éves gyakorlattal állunk szemben és az ellen panaszok egyáltalában nem hozattak fel. Én ezt a kérdést, t. ház, ugy fogom fel, hogy a szakasznak szigorító rendelkezése nem egyéb, mint egy kényszerítő rendszabály arra nézve, hogy egy általánosan érzett szükségen legyen segítve. Azok, kik a t. kormánynak más szándékot tulajdonítanak, lehet talán okuk, gyanúsíthatják azzal, hogy ugy tesznek, mint a sanda kovács, a ki másfelé néz és másfelé üt, de én ilyen hypocrisisre képtelennek tartom s elfogadom azt, hogy ennek a javaslatnak egyetlenegy bevallott czélja az, hogy a kétségtelenül meglevő tiszti hiányon segítve legyen. Egyet azonban meg kell jegyeznem, azt, hogy habár a javaslatnak ez a bevallott czélja, előállhat az a hatás, hogy egy másik következmény áll be, melyet a t. ellenzék hangsúlyoz. Minden a végrehajtástól függ. Ha az ifjúság elé oly követelményekkel lépnek, a melyeket az teljesíteni képtelen, akkor előáll az, hogy a nagyobb rész a békeállományban altiszti minőségben fog szolgálni; ellenkező esetben, ha azon könnyítések, a melyek itt felhozattak, be fognak valósággal váltatni, akkor kétségtelenül eléri a javaslat azt a czélját. hogy a tiszti hiányon a tartalékban segítve legyen. Azokhoz, t. ház, a mik a javaslat mellett ezen az oldalon felhozattak, legyen szabad még csak egyet megjegyeznem. (Bálijuk! Halljuk!) Azt hiszem, nemcsak a felszólalások, nemcsak a közönség közt észlelt hangulat, nemcsak a sajtó minden nyilvánulásából, de minden jelenségből constatálhatjuk azt, hogy a mohácsi vész óta nem volt egyetlenegy eset, midőn a nemzet és a korona közt a külpolitika végczéljaira, eszközeire, a szövetségekre nézve oly egyetértés lett volna, mint ma van. (Ugy van! balfelöl.) És ha azt akarjuk, t. ház, hogy a külpolitikának erőt is adjunk, akkor azt hiszem, semminemű áldozatot nem kímélhetünk abból a czélból, hogy azt megvalósítsuk. Csak az a kérdés, t. ház, hogy ezen áldozatoknak hol van határa? Erre önként kínálkozik a felelet: a lehető ségben. És midőn ezen határvonalat állítom fel azon körülmények mértékére nézve, melyek szükségesek arra, hogy a javaslat mint törvény, bevallott czélját elérje, akkor okvetlenül előáll a nyelvkérdés. Az általános vitaalkalmával, megvallom, sajnálattal hallottam, hogy könnyű dolognak tüntették fel a nyelvkérdés nehézségeit, melyeket kis jóakarattal le lehetne küzdeni, ürömmel constatálom, hogy a részletes vita folyamán ezen oldalról tett nyilatkozatok lényegesen más nézetet tártai máztak. Nem vonom kétségbe azok jóhiszeműségét sem, kik az általános vita folyamán ugy nyilatkoztak, hanem csak azt constatálom, hogy a kik azt állították, hogy a magyar ifjakra, nézve a nyelvkérdés könnyűséggel jár, tapasztalataikat a társadalom magasabb rétegéből merítették. (Ugy van! balfelöl,) Pedig a nagy átlagra, a melyből a tartalékos tisztek nagyobb számának ki kell kerülni, a dolog nem igy áll s azt hiszem, hogy nekünk, kik a társadalom szegényebb osztályainak közvetlen ismeretével jelentünk meg e házban, kötelességünk hangsúlyozni azokat a nehézségeket, (Helye lés bal felöl) a melyekkel szemben állunk akkor, a midőn ily követelésekkel lépünk az ifjúság elé. (Ugy van! balfelöl.) Megengedem, t. ház, hogy mint autodidact is elsajátíthatja valaki a német nyelvet, hanem a ki a tanulás életpályáját a kenyérkereset czéljából választhatja, az más helyzetben van és még ellenségemnek sem kívánom soha, hogy abba a kényszerhelyzetbe jusson, hogy a nyelvet autodasis utján kelljen elsajátítania. Az a szegényebb ifjú, ki midőn iskoláit elvégzi, bármily jóakarattal, bármily igyekezettel is tanulja a német nyelvet, ha nincs meg nála a lehetőség, hogy nyelvmestert tartson vagy pedig azon vidék lakosaitól gyakorlati utón sajátíthassa el a német nyelvet, sohasem fog abba a helyzetbejutni, hogy azt kellő perfectséggel beszélje. (Ugyvan! balfelöl.) Én azt hiszem, t. ház, hogy ha magát azt a czélt tartjuk szem előtt, a melyet a törvényjavaslattal elérni akarunk, felesleges az igényeket odáig felcsigázni, hogy a tartalékos tiszt azzal a folyékonysággal beszélje a német nyelvet, hogy azon magát kifejezhesse. Midőn az ifjú az önkéntesi szolgálatot megkezdi — kivévén a c) pont alatti esetet — középiskolai bizonyítványt hoz magával, melyben a német nyelvből legalább is „elégséges" osztályzatot nyert. Midőn az önkéntesi szolgálatot megkezdi, habár előbb valamely felsőbb tanintézetbe is beiratkozott, nincs többé abban a helyzet • ben, hogy a német nyelvet tovább tanulja, tehát többet annál, a mit a középiskolákban tanulhatott, a nagy átlagnál követelni nem lehet. (Helyeslés balfelöl.) Azt lehet követelni, hogy midőn az ifjú az egyéves önkéntesi szolgálatot megkezdi, a műszavakat, melyek különösen katonai szempontból szükségesek, elsajátítsa, tehát folytattassék a német nyelv tanítása magánál a katonaságnál ; de hogy még folyékonyan beszélje is a német nyelvet, akkor, a mikor azt elsajátítani alkalma egyáltalában nincs, merő igazságtalanság volna. (Igaz! Ugy van! balfelöl.) Örömmel ismerem el, t. ház, hogy azon nyilatkozatok, melyeket a t. honvédelmi minister úr tett, bizonyos actualis megnyugtatással birnak, mert lényeges könnyítéseket tartalmaznak azon szabályokra nézve, a melyek a nyelvkérdéssel kapcsolatosak. Hogy a nyelvkérdésben nagyobb