Képviselőházi napló, 1887. IX. kötet • 1889. február 22–márczius 13.

Ülésnapok - 1887-195

214 105. országos ülés márczius 5 cn, kcdáun. 1889. tétes intézkedésekből per antithesim szoktunk okoskodni. És itt már most nagyon röviden nyilatkozhatom. (Sálijuk! Halljuk!) A honvédségről szóló 1868: XLT. törvényezikk 18. §-a ezeket mondja: „A honvédség vezénynyelve a magyar." Báró Kaas Ivor: Tehát nem felségjog! Polónyi Géza: Élj'en a magyar nyelv! Fabiny Teofil igazságügyminister: Rá fogok térni. „Horvát-Szlavon-DalmáTörszágokban a honvédség vezénynyelve a horvát." Tehát, t. ház, maga a most felolvasott törvény mondja, hogy a hadsereg nyelve a vezényletnek eszköze, kiegészítő része és mivel nem csak per analógiám, hanem per antithesim is akarok érvelni, mindjárt kinyilatkoztatom azt, hogy, igenis, ha az 1868-iki törvényhozás a XL. törvényczikkben a hadügyet szabályozta és a hadseregre a nyelvre nézve intézkedést nem tett és az ugyanakkor hozott XLI. törvényezikk 18. íjában a honvédségre nézve a nyelvre nézve intézkedett: ebből kitetszik, hogy a közös hadseregnél a nyelvkérdés szabályozását, mint felségjogot a királynak tartotta fenn, (Élénk ellenmondás hal- és szélső balfelöl) a honvédségnél pedig a törvényhozás minden factora közreműködésének joga ismertetett el az ez irányhoz való intézkedésre. (Helyeslés jóbbf< lől.) T. ház! Megvallom, azt hiszem, hogy ha egészen elfogulatlanul s tárgyilagosan bíráljuk azokat, a miket elmondani szerencsés voltam, sikerültbebizonyítanom azt, hogy a hadsereg nyelvét a hadsereg vezényletétől, belpzervezetétől elvonni, attól elkülöníteni teljes lehetetlenség. (Ellenmondás bal- és szélső balfelöl.) Azonban kénytelen vagyok refleetálni azon megjegyzésekre is, melyek ezen nagy vita folyamán felhozattak. Báró Prónay Dezső (Éljenzés a bal- és szélső balfelöl) kijelentette egész őszinteséggel, hogy ő ugyan a törvényesség terén áll, azonban egy magyar hadsereg előkészítésére minden lépést meg kivan tenni. (Élénk helyeslés bal- és szélső balflől.) Azt hiszem, Irányi Dániel t. képviselő urnak és a vele levő pártnak is ez a programmja és ez ellen semmit sem szólok. Ez egy nyílt határozott consequensenuntiatió, a mely épen nyíltságánál és egyenességénéi fogva minket is arra figyelmeztet, hogy a magunk álláspontját féltékenyen őrizzük. Ha egy várat valamely hadsereg be akar venni, természetes, hogy az első sorban rést igyekszik ütni a vár falán, mert ha ezen rés megvan, sokkal könnyebb lesz a várat bevenni, mint addig mig ezen rés kitörve nincs. Én tehát azt hiszem, hogy azon t. párt, a mely és báró Prónay Dezső képviselő ur, a ki ezen álláspontot foglalja el, egész eonsequens tacticával működik, midőn azon iparkodik, hogy az első rést törje a várfalán. (Tetszés jobbfelöl. Felkiáltások a baloldalon: Most reánk tör!) A mint gyanítani méltóztatnak, most már gróf Apponyi Albert t. képviselő urnak, gondolom szombaton elmondott beszédére akarok refleetálni. (Halljuk! Halljuk ! Egy hang a szélső balon: Szegény Apponyi!) Már előre bocsátottam azt, hogy minden személyeskedéstől és mindattól, a mi az indulatok fölébresztésére hatással lehet, tartózkodni akarok. Ismétlem újra, hogy egyszerűen és tárgyilagos érvekkel kívánok az ő argumentumai ellen küzdeni. (Halljuk! Halljuk!) A t. képviselő ur bonczolta az 1867: XII. t.-czikknek a véderőre vonatkozó intézkedéseit sha jól értettem — azt a kijelentést tette, hogy azoknak csak a fennálló status quo-nak megállapítása volt a czéljuk. Hivatkozott törvényekre, melyekre én is rá fogok térni és azt mondta, hogy a ki a felségjogot akarja bizonyítani, annak a bizonyítás terhe is kötelessége. T. ház ! Azt hiszem, mindnyájan tudjuk, hogy Magyarország tulajdonképen a, régi időben — mert nem a, mostaniról beszélek — „regnum consvetudinarum volt". A fő hadúr jogaira nézve, a legrégibb időben nem voltak törvények, vagy legalább nem voltak olyanok, melyek a kérdés minden oldalát érintették volna, hanem volt hosszas megállapodott gyakorlat — melyet a törvényhozás mindie: respectáltés a mely — „habebat vigorem legis" s annyi volt, mintha a jogszabályok törvénybe lettek volna iktatva. Midőn gróf Apponyi Albert t. képviselő ur azt a thesist méltóztatott odaállítani, hogy az 1867-iki törvények által egyszerűen csak a status quo registráltatott, talán mégis bizonyítani kellett volna azt, hogy a status quo a hadsereg nyelvkérdésére nézve mi volt és hogy csakugyan nem számittatott-e ez a felségjogok közé. Én magamra vállalom itt az ellenkezőnek bebizonyítását, bár szorosan véve nem érzem magam arra kötelezve. (Halljuk! Halljuk !) Először is előrebocsátom azt, hogy nekem az 1867: XII. t.-czikkről az a felfogásom és az a meggyőződésem, hogy ennek épen az volt aczélja

T hogy véget vessen minden kétségnek a közjogi téren; hogy ennek épen az volt feladata, hogy üszköt se Nagyjon fenn, a mely esetleg tűzvészt okozhatna és hogy ennél fogva az 1867-iki törvény nem status quot akart registrálni, hanem egy határozott szabályt akart a jövőre megállapítani. Említettem már azon érveket és indokokat, a melyeknél fogva én a nyelvkérdését a hadseregben a felségjogok közé tartozónak tekintem és hogy ennélfogva az a nézetem, hogy — bármi lett volna is azelőtt, 1867-ben a nyelvkérdés a hadseregben a felségjogok közé soroltatott. (TJgy van! jobbfélől. Ellenmondások a szélső baloldalon.) A t. képviselő ur több törvényt idézett a múltból. Legyen tehát szabad nekem is egy törvényre hivatkoznom annak igazolására, hogy a hadsereg