Képviselőházi napló, 1887. IX. kötet • 1889. február 22–márczius 13.

Ülésnapok - 1887-191

\ 24 191. országos ülés február 28-án, csütörtökön. 1889. egyéves önkéntességet, de a jogosítottaktól ezért olyan ellenszolgáltatásokat követel, melyek teljesítése sokszor az ifjak erejét felülhaladja, legtöbbször pedig nincs is az ő akaratelhatározásuktól függővé téve. A második érintkezési ponttól pedig abban távozik el, hogy megelégszik a nemzeti aspiratiók jogosult voltának elméleti elismerésével, de azok megvalósítása felé komolyan számba vehető lépést nem tesz és nem is javasol. (Élénk helyeslés a bal- és a szélső baloldalon.) A t. képviselő ur, általam megérdemlett nagy figyelemmel hallgatott beszédének, hogy tűiszigorú ne legyek, egy nagy fogyatkozását észleltem. Nem annak meghallgatása, hanem elolvavasása után. És e fogyatkozás abban állott, hogy egy kissé hosszú volt arra, hogy az ember, azt hallgatva, a végén még tisztán emlékezhetett volna arra, mi az elején elmondatott. A hallgatótól ezt nem'lehet rossz néven venni, de ha a szónokon esik meg, az már aztán gyökeres hiba. (Tetszés balfelöl.) Pedig rajta megesett, ezélzatosan-e, vagy véletlenül, nem tudom, de hajlandó vagyok róla a jobbat feltenni. Vagy kérdeni, nincs-e abban ellentmondás, hogy beszéde elején igy nyilatkozik: „idején nem gondoskodunk arról, hogy e néphadseregben ne csak a hazáért meghalni tudás lelkesültsége és báTörsága, de — a harczászati fejlettség mostani korszakában — a győzelem föltételét képező hadászati és harczászati szakképzettség is meglegyen." Néhány perczczel később már igen nyomatékosan érvel a vizsgálat tananyagának nagymérvű reducálása mellett, elmondván, hogy „a tartalékos tiszt képzésénél a fősúly a gyakorlati irányra fektetendő, különös tekintettel azon rendeltetésére, hogy általában véve csakis egy szakasz fölötti parancsnokságra s csak a legritkább esetben lesz egy század fölötti parancsnokságra hivatva." Továbbá, hogy „a tisztképzésnek nem kell a szükség mértékén túl terjeszkednie. Czéltalan volna az egyévi önkénteseket oly dolgokkal terhelni, még az elméleti tárgyakból is, melyeknek gyakorlati hasznát sem ők nem vehetik, az pedig, hogy tudják-e egy esetleges háborúban — mikor az ő functiójuk kezdődik — teljesen közönyös." No már, hogy az általa nagyon kívánatosnak jelzett hadászati szakképzettséget a tartalékos tiszti vizsga tárgyainak vagy azok terjedelmének apasztásával mint fogja elérhetni, arra valóban nagyon kíváncsiak vagyunk. Olvasván az általa beterjesztett határozati javaslatot, rögtön szemet szúrt abban az a kitétel: „a német nyelvben való jártasság csak oly mértékben kívántass ék, a mily mértékben annak bírása a közös hadsereg szolgálati viszonyaiból kifolyólag naulhatlanul szükséges". Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy minden marad a régiben, mert ilyen elasticus utasítás tág mezőt nyit a különböző értelmezésnek, a melytől az önkényes értelmezésig megint csakhamar eljuthatni. (Igaz! Ugy van! a bal- és a szélső balon.) És végig olvasván ezen bővített s a koronára nézve megszigorított második kiadású határozati javaslatot, azt kérdeztem magamtól, mire való ez s mi jó várható tőle? . Vagy van jogunk azt kívánni, hogy a tartalékos tiszt vizsgáját magyar nyelven tehesse le, vagy nincs. Ha van, akkor értelem nélkül való a határozati javaslat, mert mi sem természetesebb, mint hogy e jogunk törvényben nyerjen kifejezést. (Igaz ! Ugy van! a bal- és a szélső baloldalon.) Vagy nincs jogunk azt kivánni s akkor hiábavaló a határozat is, mert nincs mód annak végrehajtására, a siker tehát nem garantirozható s az egész lépés vagy önámítás, vagy szemfényvesztés. Ugy a törvényt, mint az instructiót a király szentesíti. Nem jobb, nem megnyugtatóbb-e a nemzetre törvényt alkotni, mely mindenkit kötelez és jogot is biztosít, mint olyan szabály alkotásába belenyugodni, mely minket nem kötelez, de mely jogot se nyújt, mert érvényesítését alkotmányos biztosíték nem támogatja. Aztán e javaslat is csak vizsgáról beszél, de az oktatás nyelvéről, magyarságáról mélyen hallgat. Egyetértek abban is Grajári t. képviselőtársammal s ez a harmadik érintkezési pontunk, hogy a felségjog nem árúczikk, a melyből lealkudni lehet, vagy szabad és önök mégis igy cselekedtek, a midőn abból a véderő-bizottság egy keveset, a szabadelvű club egy kevéssel többet lemorzsolnak. Igaza van a képviselő urnak, hogy az nem árúczikk, sőt én tovnbb megyek a azt állítom, hogy az ilyen kufárkolás nem méltó azon nemzethez, mely ugy a maga törvényhozásának, mint fejedelmének jogait is a nemzeti jogok ős forrásából származtatja; nem méltó e nemzethez, a melyre rosszakarói sok gyarlóságot rákenhetnek, de senki sem állíthatja felőle joggal, hogy a királyi trón tekintélyének csorbítása árán magának illetéktelenül vagy épen hitszegéssel alkotmányos jogokat akart volna valaha szerezni. (Igaz! Ugy van! a bal- és a szélső balfelöl.) Szólt a t. képviselő ur a loyalitásról is. Én is ismerek kétféle loyalitást. Az egyik az, a melyik a trón érdekének, jóhiszemííleg,mindent alárendel, a nélkül, hogy ezzel annak érdekét komolyan elősegíthetné. Ez az önök loyalitása. A másik pedig az, a mely megadja a királynak, a mi a királyé, de a nemzet jogait is féltékenyen őrzi s oda törekszik, hogy a mihez nemzetének joga van, a mire szüksége van, a maga törvényes utján megszerezze. Ez meg a mi loyalitásunk. Mi az önökéből nem kérünk, mert a magunkéval nagyon meg vagyunk elégedve. (Tetszés a bal- és a szélső baloldalon.) Nem fogadom el sem a szakaszt, sem a benyújtott határozati javaslatokat, hanem a külön-