Képviselőházi napló, 1887. VIII. kötet • 1889. január 19–február 21.
Ülésnapok - 1887-165
8 165 országos ülés január W-én, szomfcaton. 1889. akarok azokra, a mik e házban leginkább felhozattak. A katonai szempont, mely nézetem szerint e véderő-törvényjavaslatnál épen nem a leglényegtelenebb szempont, mely figyelembe veendő volna, igen keveset lett e házban megbeszélve s bírálat tárgyává téve s részemről e szempontból a törvényjavaslatnak bővebb megvilágítására annál is inkább nem tartom magamat hivatottnak, mert eltekintve e részbeni nagyon csekély mérvű szakismeretemtől, már önmagában véve azon elismerő nyilatkozatok, melyeket e tekintetben a t. ellenzék részéről hallottam, eléggé meggyőztek e katonai tervezet helyességéről. De hogyha ezt állítom, nem akarom evvel azt mondani, hogy önmagában az elismerő nyilatkozatok elégségesek, hogy meggyőződésemet e törvényjavaslat elfogadására irányozzák, hanem figyelemmel kell lenni azokra is, a miket a túloldalról felszólaló t. képviselő urak épen a törvényjavaslat katonai értéke ellen felemiittettek. Jelesül pedig legyen szabad hivatkoznom Bolgár Ferencz t. képviselő ur beszéde folyamán tett ama nyilatkozataira, melyek egyrészről az irányadó katonai körökben néhány év óta észlelhető reactionarius mozgalomra vonatkoznak, másrészt pedig melyekkel a póttartaléknak korlátlan számban való szaporítását egyenesen szükségtelennek mondta.. Ha e két állítást egymással «zembe állítom, akkor épen az ellenkező meggyőződésre kell jutnom, mint a képviselő ur; mert én épen a póttartaléknak korlátlan számban való felvételét a hadseregbe, azon intézkedésnek tartom, mely által leginkább ezáfoltatik meg a katonai köröknek reactionarius iránya, (Helyeslés jobbfelöl) mert a hadsereg csak akkor válik néphadsereggé, ha azon elemeket, a melyek legkevésbé voltak katonai kiképzés alá vonva, a hadseregnek kiegészítő részéül beveszszük. Már pedig azon csekély idő, mely alatt az egyének katonai kiképzése és szakoktatása végbemegy, valóban csakis a néphadsereg előnyére válik, mert ezek által azon előnyök is, a melyeket egyébként az állandó hadsereg előnyeinek tartanak, éretnek el. Ezzel kapcsolatban nem térhetek ki a pénzügyi szempontok megvilágítása elől sem, jelesen pedig épen azon álláspontból indulok ki, melyeket a hadügyi kormány is hangoztatott, hogy administrativ intézkedések utján szándékozik azon költségtöbblet egy részét behozni, illetőleg megtakarítani, mely épen ezen véderőnek extensiv fejlesztése által merülne fel. (Halljuk! Halljuk!) A kineK alkalma volt ugy a közös hadseregnél, mint a honvédségnél szolgálhatni, kétségtelenül azon meggyőződésre jutott, hogy a munkaidőnek czélszeríí felhasználása által a három évre megszabott szolgálati kötelezettségnek tetemes részét lehetne megtakarítani s ennek folytán az időbeli takarékossággal költségkímélést lehetne elérni. Ennek bizonyítására legyen szabad a saját tapasztalatomból merített számítást felhoznom. A közös hadseregnél a nem katonai szolgálatra: úgymint mindennemű visitatiókra, az ezekre való készülődésekre, ünnepi parádékra, helyőrségi szolgálatokra, díszszemlékre és élelmi szerek átvételére hetenkint egy-egy katonánál három nap esik a szoros értelemben vett katonai kiképzés idejéből. Ennélfogva ezen czélokra havonkint 12, évenkint 144, három évenkint 332, mondjuk tehát kerekszámban 400 nap vétetik igénybe azon három évi időből, mely a közös hadseregnél a szolgálati idő. A honvédségnél az ott behozott rendszer alapján 30 napi fegyvergyakorlatot véve alapul— mert csak ezen idő alatt volt alkalmam tapasztalatokat szerezni — ugy találtam, hogy a fennebb előadott veszteségekre legfelebb négy nap esik, a mi évenként 48 napot, a megállapított 22 havi szolgálati időnél 88, vagy mondjuk kerekszámban 100 napot tesz. A különbség tehát a közös hadsereg hátrányára 300 nap, tehát nem sokkal kevesebb, mint egy év. Ha ezt veszem, bizton hiszem, hogy a közös hadseregnél administrativ intézkedések utján a költségeket apasztani lehet és ha annál még többet számítok is, mint a mi a pénzügyi bizottság jelentésében foglaltatik, azon összeg, ;i mely e czímen megkívántatik, 700,000 forintra fog menni s nem. mint Bolgár Ferencz képviselő ur monda, 4—5 millió forintra. A 700,000 forint tehát nem oly nagy áldozat, melyet védrendszerünknek ily módon való fejlesztése és a hadseregnek a néphadsereg alapjára leendő fektetése meg nem érdemelne. Még* csak azt jegyzem meg, hogy miután Bolgár Ferencz t. képviselő ur a gyalogságra hivatkozott, én számításom alapjául a lovasságot vettem, mert csak ennél volt alkalmam tapasztalataimat szerezni; ha pedig ez áll a lovasságra, annál inkább áll ez a gyalogságra, hol a lókiképzésre és a lóanyag jókarban tartására időt fordítani nem kell. Áttérek ezután a törvényjavaslat azon részére, tudniillik a 14. §-ra, a mely leginkább volt támadásnak kitéve és a niely, ugy látom, egyedüli alapját képezi annak, hogy az ellenzék részéről e törvényjavaslat egyáltalában nem fogadtatik el. (Halljuk! Halljuk!) Midőn elismerem, hogy az ezen szakasz szövegezése ellen felhozott beszédek az alkotmányos jogok érdekében mondott remek védbeszédek voltak, nem hallgathatom el azt sem, hogy azok reám azt a benyomást tették, hogy azért fordultak ezen szakasz ellen, mert ezen czímen állami életünkre nézve igen becses jogszerzésre^ voltak irányozva. Mert mig egyrészről gróf Apponyi Albert t. képviselő ur egyenesen kimondta, hogy a katonai reformokért cserébe a képviselőháznak politikai reformokat kell kérnie, mert épen most
