Képviselőházi napló, 1887. VIII. kötet • 1889. január 19–február 21.

Ülésnapok - 1887-165

4 IfiS. országos ülés január 19-én, szombaton. 1SS9. Elnök: A képviselő ur az ülés végén fogja interpellatióját megtehetni. Következik a napirend: a véderőről szóló törvényjavaslat általános tárgyalásának folytatása. A szónokok sorában következik Perczel Miklós. Perczel Miklós: T. ház! Tegnap Tisza László képviselőtársunk felesleges munkára vállalkozott, midőn a tanácskozások tisztessége mellett harczolt; van ennek törvényes őre a ház elnökében, a ki épen az által vívta ki valamennyiünk közbecsülését, hogy elnöki tisztjét és kötelességeit mindig erélyesen, de tapintatosan és igazságosan szokta gyakorolni. (Élénk helyeslés a hal- és szélső baloldalon.) Miután ezen hosszú és igen élénk vita folyamában ő még figyelmeztetésnek és intésnek is alig, rendreutasításnak pedig épen nem látta helyét, azt hiszem, bátran állíthatjuk, hogy e teremben a vita alkalmával senki a tisztesség határát át nem lépte. Jön az elfogulatlan bíráló, el fogja ismerni, hogy tekintettel a kérdés fontosságára és izgató természetére, a vitának mind modora, mind béltartalma megüti a legjobb parlamenti viták mértékét. (Helyeslés a haloldalon.) * Ezen rövid, de azt hiszem, helyén levő figyelmeztetés után áttérek a napirendre. (Halljuk! Halljuk! a baloldalon.) Midőn 68-ban oly nagy áldozatokat hoztunk a kiegyezésnek, méltán várhattuk, hogy a véderő kérdésében tanúsított engedékenységünk nem fog egy oly szervezés állandósítására kihasználtatni, melyben a közös véderőnek kiegészítő része, a magyar hadsereg teljesen elmerül. A kiegyezés nehézségeinek áthidalása rábírhatta a nemzetet, hogy önálló hadsereget ne követeljen; de azt ugyan senki sem akarta, magyar ember, hazafi nem is akarhatta, hogy a közös véderő keretében a nemzeti jelleg, a magyar nyelv soha érvényre ne jusson. Megbocsáthatlan hiba, hogy ezt minden alkalommal egész erélylyel nem követeltük, sőt megengedtük elvitázhatlan jogainknak úgyszólván telj'es elmosódását. Pedig nem volt szükség a67-nél messzebbre visszamennünk. Találunk abban elegendő alapot a véderőnek oly szervezésére, mely megfelel az ország államiságának és az állam nyelve jogosult követelményeinek. De hát, mint sok másban, ugy ebben is fokrólfokra alább szálltunk, eljutottunk oly törvényjavaslatig, melyben a dualismusnak árnyéka sem mutatkozik, mely a törvényhozás befolyását a véderőre lényegében hatálytalanná teszi. Ilyesmi nem volt szándékában 68-ban sem kormánynak, sem törvényhozásnak. De hát akkor más szellem uralkodott a többségen is. Akkor az első véderő-törvényjavaslat elnöke nem elégedett meg a javaslatnak száraz elemezésével, hanem közhelyeslés között kifejtette, hogy : abban a nemzet jogát egy magyar hadsereghez megtagadva nem látja, hozzátéve: soha én még a bizottság többségének ellenében is ezen javaslatot, mint az a ház elejébe terjesztetett, alá nem irtam volna, ha abban ily vétkes megtagadás foglaltatnék. Zárjel között ezután ez van : „Mi sem! jobbról". A honvédségről szólva pedig ezeket monda: Van még egy momentum, melyet kimondhatlan erkölcsi vívmánynak tekintek ; melyet ugy jelzek, mint igazolását, dicsőítését a múltnak, melyet ugy fogadok, mint a fejedelem részéről legünnepélyesebb elismerését annak, hogy a mi háborúnk negyvennyolczban, negyvenkilenczben tökéletesen jogosult, tökéletesen honvédelmi háború, nem pedig forradalom volt. Ez azon provisio, mely szerint a régi honvédek közül a honvédtiszti kaielső alakításánál mindazok, a kik alkalmasok, bevétetni fognak. Akkor gróf Andrássy Gyula Tisza Kálmánnal szemben kijelentette, hogy a vederő-törvény nem közös törvény, hanem közös elveken alapuló törvény ; egy paragraphnsa sincsen ezen törvénynek, melyből nézetein szerint az ellenkezőt lehetne állítani. Monda tovább: Az még tehát nem mond le semmi jogról, csak gyakorlatát módosította, mint az új rendszer következtében módosíttatnia kellett. Méltóztassék ehhez hozzáadni gróf Andrássy nyilatkozatait a honvédség kiegészítéséhez sürgetett műszaki csapatokra nézve. Méltóztassanak visszaemlékezni az első delegatióban előfordult Grivisics-féle botrányra, midőn a hadügyminister következő szavakban tagadta meg a dühöngő horvát tábornok kifakadásait: Sajnálattal értesültem, hogy helyettesem oly kifejezéseket használt, melyeknek a kormány szándékaival ellenkező értelem adathatnék ; továbbá : a magyar hadsereg — tehát magyarhadsereg—mint az összes véderő kiegészítő része miként szervezendő, a pesti országgyűlés fogja meghatározni. Oly kifejezéseket tehát, melyek Magyarország államjogi helyzetével nincsenek összhangzásban, a kormánynak használni nem lehetett szándéka. És midőn ezek után épen az a képviselő részesült a legnagyobb fejedelmi kitüntetésben, a ki Grivisics kifakadásait legkeményebben megtámadta, méltán megnyugodhatott a többség az akkori véderő-törvényben, mert az a remény, hogy a felállítandó honvédsereg kellő ápolás mellett, zavar és rázkódtatás nélkül magyar hadsereggé fog fejlődni, a legreálisabb alappal bir. (Igaz! Ugy van! a balon.) Sok változott azóta. A közjogi ellenzék folytonosan sürgette az önálló magyar hadsereget. A mérsékelt ellenzék sürgette a véderő magyar részének magyar jelleggel felruházását. A többségben azonban az érzék, ugy látszik, ez iránt