Képviselőházi napló, 1887. VII. kötet • 1888. deczember 3-1889. január 18.

Ülésnapok - 1887-145

2|, Í4S. országos ülés deczember S-án, hétfőn. 1888. ebben nem látott egyebet, mint egyik néposztálynak igazságtalan megadóztatását a másik számára, mint oly szolgáltatást, a melyért egyenérték nem adatott. Ellensége volt a kereskedelem és ipar, melyet a működés egész vonalán mindenütt akadályozott ; ellensége volt a közrendészet és közegészségügy, mely e jogban találta legfőbb akadályát és ellensége e jognak maga az állam érdeke, a mely fogyasztási adónak kihasználását épen e jog miatt kellő mértékben nem hajthatta végre. (Ugy van! Tetszés jobbfelöl.) Az ellenségek ezen tengerében mi védte ezt a jogot egyéb, mint először ennek az országnak erős méltányossági érzéke, (Zaj. Halljuk!) először ennek az országnak a pietása a történelmi jogok iránt és másodszor az az eltagadhatatlan tény, hogy annak az osztálynak, a mely e jogot Őseitől örökölte, az államhatalomban, a törvényhozásban és kormányban eddigelé elég erős képviselete volt. De, t. ház, ne mulaszszuk el a pillanat által kinált alkalmat; vessünk számot azzal, hogy e kedvező pillanat visszatérni nem fog. Ma még abban a helyzetben vagyunk, hogy megmenthetjük ennek a tényleg gyakorolt haszonvételnek foszlányait; de igen valószínű, hogy, ha e pillanatot fel nem használjuk, az első vihar mint száraz harasztot szórja szét a szélrózsa minden irányába annak az elavult jognak maradványait, a mely többé fenn nem tartható. (Mozgás a szélső baloldalon.) Ilyen vihar alatt, t. ház, én korántsem értek állami vagy társadalmi nagy átalakulásokat; korántsem szükséges ez. Elég csak a kereskedelem és ipar fejlődésének elutasíthatja n követelménye, elég az államháztartás egy nagyobbmérvű megzavarodása, a mely igen könnyen előállhat és akkor a parancsoló szükség egy pár tollvonással megsemmisíti azt, a mi fölött most még törvényt hozhatunk, a mit ma még meg lehet menteni. Méltóztassanak ez állításom igazolására csak egyetlen egy példát meghallgatni. A szeszadó-törvény, mely folyó évi szeptember 1-én lépett életbe, gyökerében, productivitásában támadta meg a regálét. Nem kell egyébre hivatkoznom, mint a regalebérlők azon köztünk kiosztott memorandumára, a melyben a valósághoz hűen és igen meggyőző indokokkal ki van mutatva, hogy azon egyszerű adóemelés, melyet az állam saját, kétségtelen és elvitázhatatlan hatáskörében életbeléptetett, a regale-jövedéiemnek az értékét, haszonhajtó képességét igen nagy mértékben csökkentette. És, t. ház, ez az eredmény beállott akkor, midőn a törvény életbeléptetésével egyidejűleg a t. kormány indíttatva érezte magát arra, hogy e jog teljes elértéktelenülésének megakadályozására egy igen lényeges és igen hathatós administrativ intézkedést tegyen. Ez az intézkedés pedig abban állt, hogy a szabad forgalom és kereskedelem | tárgyát képező finomított szeszes italok literjét 60 krról 1 frtra felemelte. Mikor ily kicsinyes dispositiótól függ egy ily óriási jövedelem existentiája, midőn ezen egy forintos, mosolygással fogadott kis rendeletnek elmulasztása képes lett volna a regálét értékének felére leszállítani, akkor csak köszönettel és hálával tartozunk annak a bátor férfiúnak, a ki hatalmas karjával belenyúlt az események elsodró áramlatába és 200 millió frtot ment meg azon jogosultak számára, kik ma ezen regálét élvezik. Egyébiránt most itt nem ez a kérdés, csak azt akartam kimutatni, hogy a regalejog nem oly magántulajdon, melynek védelmére a magánjog szabályai módot nyújtanának. A legcsekélyebb adótörvény, kisszerű administrativ intézkedések, az állam iránti kárpótlás követelésének minden lehetősége nélkül megsemmisíthetnék és rövid idő múlva meg is semmisítették volna azt. Midőn tehát közjogilag csak eltűnt és el is avult jognak kártalanítását az állam mégis elvállalja, akkor nem a jogi kötelezettségnek, nem a magánjog elvének hódol, hanem két szempontot tart szem előtt. Először a városokkal és községekkel szemben tisztán csak politikai szempont az, hogy biztosítsuk számukra azt a jövedelmet, a mely a községi háztartás számára ezután is szükséges lesz; másodszor a magánosokkal szemben, t. ház, egyszerűen és tisztán a méltányosság alapján áll. Azt hiszem, hogy ha ily módon tisztába jöttünk az iránt, hogy a magánosok az államtól nem a magánjog szigorú elvei és szabályai szerint, hanem csak annyiban követelhetnek kártalanítást, a mennyiben a méltányosság czímén ezen törvény azt megadja, egészen más szempontokból fogjuk mérlegelni azon kérdést is, hogy a méltányosságot minő hatóság, minő közeg gyakorolja. T. ház! Ott, a hol nem egy gyökeres, nem a tulajdon szentségével felruházott magánjog kártalanításáról van szó, már a dolog természeténél és a jogalapnál fogva a bíróság ítéletét követelni nem lehet; arra nincs czím és alap. De nem ez az indok, nem ez egyetlen, hanem más indok az, hogy midőn a törvényhozás bölcsessége az elfogadott szakaszokban és pedig, a mint Gajári t. barátom igen helyesen kijelentette, pálikülönbség nélkül elfogadott szakaszokban a kártalanítás módja is megállapittatott, magában a kártalanítás természetében nyert kifejezést a birói út feltétlen kizárása. Méltóztassék figyelembe venni, t. képviselőház, hogy itt a kártalanításnak két módja van contemplálva: az egyik a normális rendszeres, egyszerű mód, midőn azadó alá bevallott jövedelem sokszorozása adja meg a kártalanítási összeget. Itt bíráskodásra valóban szükség nincs; ez oly egyszerű számtani művelet és administrativ teendő, a melyben a birói cognitionak, a birói véle| meny alakulásának lehetősége is ki van zárva,