Képviselőházi napló, 1887. VI. kötet • 1888. október 17–deczember 1.

Ülésnapok - 1887-142

324 142. országos filés november 29-én, csütörtökön. 1888. a váltságot jelen alakjában nem akarják, mint a kik akarják. S ennek természetes oka az, mert egyenlő mértéket kivan alkalmazni ott, a hol az édrekek és jogok követelményei és azok kifolyásai egészen ellenkezők. Sokat lehetne még mondani, t. ház, de ez az általános vitára vezetne vissza, a mit a discussio mai stádiumában tenni természetesen nem lehet. Én részemről a törvényjavaslatot nem fogadtam el eredetileg sem és azt tartom, hogy azoknak, kik azt nem fogadták el, teljesen igazságuk van. Igazságuk van azért, mert csak egy egészen más alapon, melyet Unger t. képviselő ur jelzett, lehetett volna ezt a kérdést teljesen megoldani; de miután ezen alap elesett, ezen törvényjavaslatot, mint egyáltalában se nem jót, se nem javíthatót elfogadni nem lehet. (Helyeslés szélső balfelől.) Én ezen előterjesztett módosítványok tekintetében eltérek gr. Apponyi képviselőtársam véleményétől, a mennyiben ő Szeniczey Ödön képviselőtársunk által beadott módosítványt elfogadhatlannak tartja s azt hiszem, ha van kérdés, a melyben az analógia erős, mindenesetre ez a kérdés az. Az állami kezelés alatt állanak a közalapítványok, tehát ezeknek kezelését olyannak tartja, mint a többi állami vagyonét. S épen ezen analógiánál fogva, ezeknél a megváltást jogosnak és igazságosnak tartom. Helyeseknek és igazságosaknak tartom azon kérvényeket s azon módosítványokat is, melyeket Irányi t. képviselőtársam s még inkább azokat, melyeket legutóbb t. képviselőtársam gr. Apponyi Albert benyújtott. Egy kissé nehéz a dolog, az igaz; mert ha a szoros igazságot veszik, akkor nem épen az esztendők száma határozza meg az igazságot, hanem magában az, hogy inikép szereztetett a jog. Pedig ez a jogczím fennáll az ország sok vidékén, fennáll a magánvásárlókra s természetesen még inkább az államra vagy az alapítványokra. De, t. ház, a mint előbb is említettem azt, a mit teljesíteni kötelesség, azt természetesen a képviselőnek meg kell tenni; de nagyon sok ezót vesztegetni olyankor, mikor ennek hatása nem lehet, bizonyára felesleges dolog. Ugy állunk mi általában véve minden javaslattal, mely a ház elé kerül, hogy az igen soknak nem tetszik, még azok közül sem, a kik azt ^megszavazták. (Igazi Ugy van! szélső hal felöl.) A t. minister ur eljárása eszembe juttat egy adatot gyermekkoromból. (Halljuk! Halljuk!) Nagyon régen volt, de igen élénken emlékezem reá. Házunk orvosa neve német volt, Hittlnek hivták, nagy csodálója volt az orosz rendszernek. Azt mondta, Oroszországban mindennek megvan a maga kerete, abba belegyúrnak mindent s a mi bele nem fér, azt elvágják. Ez lehetett procedúrája a ministerelnök urnak is ezen javaslatnál. Én tehát azon módosítványokat, melyek beterjesztettek, részemről elfogadom. (Helyeslés a balés szélső baloldalon.) Szathmáry György jegyző: Wekerle Sándor! Wekerle Sándor államtitkár: T. ház! Röviden leszek bátor néhány megjegyzést tenni az előttem szólott képviselő urak által beadott módosítványokra. A módosítványok kétfélék. Az egyik rész oda irányul, hogy ne csak azon esetekben szolgáljon a vételár a kárpótlás alapjául, midőn az államkincstár adta el azokat a regálékat az egyes községeknek vagy magánosoknak, hanem oly esetekben is, midőn a magánjogosaltak ruházták át másra vételi szerzés útján az italmérési jogot. A módosítások másik része az, melyet gróf Apponyi képviselő ur adott be, hogy ott, a hol az állam adta el magánosoknak vagy községeknek az italmérési jogot, ne kötvényekben, hanem készpénzben vagy készpénzzel egyenértékű kötvényekben fizettessék vissza a szerződésben megállapított vételár. Én azt hiszem, t. ház, hogy mind a két módosítvány olyan, melyet a javaslat alapelveinek megsértése, alterálása nélkül elfogadni nem lehetne, mindkét módosítvány olyan, a melyek mellett, megengedem, lehet méltányossági argumentumokat felhozni, de a melyek mellett szorosan vett jogi argumentumok fel nem hozhatók. Es ha méltányossági okok forognak is itt fenn, azoknak megoldása nem azon arányban történhetik, mint a módosítványok czélozzák. (Igaz! Ugy van! jobbfelól.) Én azt hiszem, hogy azon elv, a melyet a ministerelnök ur kifejtett és ajánlott, hogy t. i. az állam ott, a hol maga tette zsebre a magasabb vételárt, ott azon összeg erejéig adassék a megváltás, de ezen összegen túlterjeszkedni és azt a a magánosokkal kötött vételáron túlterjeszteni nézetem szerint nem lehet. (Igaz! Ugy van! jobbfélöl.) Itt egy példát méltóztatott felhozni, hol — senki kétségbe nem vonja — csakugyan az a vételár adatott, a mely a szerződésben kiköttetett és a mely ennélfogva a váltság alapját képezhetné. De kérdem, vájjon ha ezen elv általánosságban kimondatnék, kicsoda nyújtana biztosítékot az iránt, hogy nem tág kapu nyittatnék-e a visszaéléseknek és nem-e a bizonytalanságnak megmérhetlen tényezője inauguráltatnék-e ez által a javaslatban? Hiszen akkor kénytelenek lennénk az adásvételi szerződéseket, bármilyen összegről szóljanak azok, föltétlenül honorálni. (Igaz! Ugy van! jobbfelől.) E helyett a törvényjavaslat azon állásponton áll, hogy ott, hol az állam adta el az italmérési jogot, ahoz semmi kétség nem férhet, hogy a vételár csakugyan megfelel az azért tényleg adott