Képviselőházi napló, 1887. VI. kötet • 1888. október 17–deczember 1.
Ülésnapok - 1887-135
140 1S5. országos ülés n ovember 21-én, szerdán. 1888. eladósodott, részint tőkehiány miatt kellőleg fel nem szerelt gazdaságok az elveszített jog tőkeértékének megfelelő készpénztőke birtokába jussanak, a melyet productivebb befektetésekre használhatnak, mint a minő a regálé élvezete volt. E mellett pedig visszaemlékezvén a földtehermentesítés szomorú történetére, csakis azon óhajtásomnak akarnék kifejezést adni, hogy a szóban forgó összegek kevésbé négyes fogatok és „libériákra" fordíttassanak, mint inkább vető- és cséplőgépekre, mert ez már csakugyan „le dernier ressort" az illetőkre nézve. Azon elvi eltérések, a melyek az én felfogásom és a t. kormány felfogása közt fenforognak, két pontban culminálnak. Először a szóban forgó javaslatok az italmérési jogot, a mint eddig fenállotfc, megszüntetik, tekintet nélkül arra, kit és minő jogczímen illette, holott meggyőződésem szerint, csakis a volt földesúri nemesi előjogokon alapuló egyéni italmérési jog lett volna megszüntetendő, a városok és községek ebbeli jogának fentartása mellett. És másodszor ezen törvényjavaslatok átruházzák az italmérés kizárólagos jogát az államra, tehát az italmérést állami monopóliumnak decretálják • mig az én felfogásom szerint a legfontosabb érdekek a mellett harczolnak, hogy ezen jog a városokra és községekre ruháztassák át. E két sarkalatos pontban eltér nézetem a jelen tör vényj avaslatoktól. Nem mondhatom, t. ház, hogy az én felfogásom talán új. Ellenkezőleg. És ebben a tekintetben egy különös tüneménynyel találkozunk. Ugyanis a regálé-megváltás ügye már régóta foglalkoztatja az országot és a mennyiben legalább én ítélhetem meg, e tárgyban már is bizonyos communis opinio képződött, melyben ugy látszik, a közvélemény hallgatagon megegyezett és a mely oda irányult, hogy igenis megváltandó a nemesi italmérési jog, de megváltandó a községek által a községek számára, természetesen az állam közvetítése mellett. És mégis mit látunk ? Azt látjuk, hogy mihelyt a t. kormány tervezetét nyilvánosságra juttatta, mely merőben új, eddig még sehol sem hangoztatott elveket állapít meg és lényegesen eltér az eddig uralkodott felfogástól, mégis megszűnt minden további elvi vita, daczára annak, hogy ez az ügy a legmélyebben érdekelte és foglalkoztatta a közvéleményt és eltekintve egy-egy elszórt ellenzéki hírlapi czikktől, mindenki csakis a megváltás módozataival, különösen a kártalanítás mérvével foglalkozott — mintha ezen megváltás más alapokon képzelhető sem lenne, mint azokon, melyeket a kormány fogadott el. Ez feltűnő legalább előttem, a ki annyira meg vagyok győződve arról, hogy az az út, melyet a kormány ezen ügyben választott, nem a helyes út. Azt hiszem — ég az igen t. ministerelnök urnak a jelen vita folyamában tett egyik nyilatkozata megerősít e nézetemben — hogy midőn a t. kormány az eddig előtérben állott módozattól eltérve, a mai napság annyira kedvelt „államosítást" fogadta el a bor és egyéb italok mérésére, eljárásában kétségtelenül az állami pénzügyi tekintetek voltak mérvadók és döntők. Távol legyen tőlem, hogy én ezen tekintetek jogosultságát tagadni akarnám; ellenkezőleg, az én pártonkívüli állásom megengedi nekem, hogy egész objective és elfogulatlanul elismeréssel szóljak a t. kormánynak csakugyan el nem tagadható komoly fáradozásairól, melyeket államháztartásunk rendezésére fordított. Mert pl. a kormánynak csakugyan igazsága volt, midőn e napokban arra hivatkozott, ] hogy oly óriási pénzügyi mivelet keresztülvitele, j mint a conversió, melynél egy milliárd frankról van szó, mindenesetre lehetetlen lett volna, ha államhitelünk a javult mérleg következtében szintén nem javult volna. Hanem, t. ház, bármennyire óhajtom magam is, hogy a chronicus deficit költségvetésünkből végre-valahára kiküszöböltessék, még sem vagyok hajlandó arra, hogy e czélt minden áron akarjam elérni és még kevésbé vagyok hajlandó arra, hogy az e czél felé kínálkozó két út közül azt válaszszam, mely igaz, hogy rövidebb, de a mely az én felfogásom szerint orvosolhatatlan sebeket fog ejteni rajtunk, mig a másikon — megengedem, hogy lassabban •— de szintén czélt érünk, még pedig a nélkül, hogy ily komoly veszélynek tennők ki magunkat. Tökéletesen igaza van a t. kormánynak, midőn arra hivatkozik, hogy a szeszes italok adóképessége nálunk még koránt sincsen teljesen kimerítve, ámbár a 2l-es bizottság e tekintetben a maga szempontjából talán nem járt el egészen szerencsésen, midőn más államok példájára hivatkozva, arra utal, hogy egyebütt a szeszes italokból folyó jövedelem aránytalanul nagyobb, mint minálunk, mert én ebből a tényből csak azt a következtetést vonom le, hogy igenis lehet a szeszes italok jövedelmezőségét teljesen kiaknázni, még pedig a nélkül, hogy az italmérést államosítanók. Én tehát más államok példájában a kormány által beterjesztett törvényjavaslat elleni érvet találok. De, megvallom, nem akarom a t. ház figyelmét — mely a mint veszem észre, e tárgyban már is lankadni kezd — hosszasabban igénybe venni. (Sálijuk ! Halljuk !) Midőn tehát a jelen törvényjavaslattal szemben felmerülő nehéz aggodalmaimnak adok kifejeI zést, nem szándékozom különösen a vita mostani
