Képviselőházi napló, 1887. V. kötet • 1888. május 8–junius 21.
Ülésnapok - 1887-118
2Q4 í)8 országos ülés jnnius 13-án. szerdán 1888. Beőthy Algernon jegyző: Van szerencsém Jelenteni, hogy sem az indítvány, sem az interpellatiós könyvben újabb bejegyzés nincs. Elnök: Tudomásul vétetik. Következik az aldunai Vaskapunál és az ottani zuhatagoknál létező hajózási akadályok elhárításáról szóló törvényjavaslat harmadszori felolvasása. Beöthy Algernon jegyző (olvassa a törvényjavaslatot). Elnök: Kérdem a t. házat, méltóztatik-e a fölolvasott törvényjavaslatot harmadszori felolvasásban is elfogadni, igen vagy nem? (Igen!) Azt hiszem, kijelenthetem, hogy megszavaztatik s igy az alkotmányos tárgyalás és szives hozzájárulás végett a főrendiházhoz átküldetni határoztatik. Kérem a t. házat, méltóztassék a jegyzőkönyv ezen pontját mindjárt hitelesíteni, hogy ez azonnal átküldhető legyen. Szathmáry György jegyző (olvassa a jegyzőkönyv ide vonatkozó pontját.) Elnök: Ha nincs észrevétel, a jegyzőkönyv ezen pontja hitelesíttetik. Következik az igazság- és közlekedésügyi bizottságok jelentése a közmunka- és közlekedésügyi minister ur által 165, szám alatt beadott, „a távírda, a távbeszélő és egyéb villamos berendezésekről" szóló törvényjavaslat tárgyában. Azt hiszem, a t. ház méltóztatik a jelentéseket felolvasottaknak tekinteni és igy az általános vitát megnyitom. Az első szó illeti az igazságügyi bizottság előadóját. Matuska Péter, az igazságügyi bizottság előadója: T. ház! A távírda, távbeszélő és villamos jelző, mint technicai találmányok az ipar-, kereskedelem és általában a forgalom fejlődésével mindinkább nagyobb-nagyobb fontosságot nyernek. Lehet állítani, hogy valóságos életszükséggé válnak. A távírdák, mint ezen találmányok közül a legrégibbek, kivéve a magánházaknál, a vasutaknál s egyes nagyobb ipartelepeknél alkalmazott berendezéseket, az állam által kezeltetnek s bár codificált távirdai jogunk nincs, mely bizonyos jogszabályokat tartalmazna, mégis van igen sok törvényünk, nevezetesen a büntető törvény, a kisajátítási törvény, ugy nemkülönben nemzetkőzi szerződések is, a hol a távírda, mint az állam fentartott joga határozottan elismertetik. A telephon-berendezések alkalmazásuknál fogva inkább szűkebb területekre alkalmaztatnak. Ezeknek — akár magánosoknak, akár társulatoknak való — engedélyezése alkalmasabb módnak tűnik fel, mint az áilam által való kezelés, de kétségtelen az, hogy leginkább a közönség érdeke a díjak megállapítására és a pontos szolgálatra okvetlenül megköveteli azt, hugy ezen berendezés se tétessék szabad üzlet^ tárgyává, hanem hatósági felügyelet alatt álljon. Ép igy áll a dolog a villamos jelzők berendezésénél is s ez iránt az igazságügyi bizottság azon meggyőződésben volt s azon meggyőződést vagyok bátor én is a t. ház által kifejezni, hogy a t. közmunka- és közlekedésügyi minister ur azon törvényjavaslat benyújtása által, melyet ezen berendezésekre vonatkozólag tett, valóságos hézagot pótolt és oly intézkedéseket kívánt életbe léptetni, melyek arra hivatvák, hogy sok vitás kérdésnek, kellemetlenségnek eleje vétessék, mely netalán támadhatna, ha ezen berendezések létesítése körül egyáltalában semmi jogszabály fenn nem állana. Ezen elvből kiindulva a közlekedésügyi minister ur a beadott törvényjavaslat 1. §-ában azt kérte kimondatni, hogy az említett berendezések az állam fentartott jogai közé tartozzanak. Ezen elv helyességéről az igazságügyi bizottság megvan győződve, annyival is inkább, mert más európai államok szintén ily elvből indulnak ki e beruházások megbirálásánál és azért helyesli azon intézkedést, hogy a berendezések létesítése és fentartása engedélyhez legyen kötve, kivéve természetesen azon berendezéseket, melyeket magánházaknál, tisztán magán szolgálatra vagy magán birtokokon, vagy egyes ipartelepeken magános használatra czéloznak. Ezen elvnek további folyománya szintén az, hogy a törvényjavaslatban megállapittattak és kimondattak azon feltételek, melyek minden esetben az engedélyezési okiratba felveendők s ezen feltételek legfőbbje az, hogy miután az engedélyezés tisztán és elvileg személyhez van kötve, az élők közti jogügylet utján való átruházás esetében a közlekedésügyi minister beleegyezése kikérendő. Azonban az igazságügyi bizottság az eredeti javaslatban foglalt azon intézkedést, hogy halálozás esetére is ezen beleegyezés kikérendő lenne, mellőzendőnek találta, mert nem lehet elzárkózni azon igazság elől, hogy ezen berendezések létesítése sokszor igen nagy tőkét vesz igénybe s nem lehet a vállalkozási kedvet az egyénekben megölni az által, hogy ők azon veszélynek vannak kitéve, hogy haláluk után esetleg az egész berendezés elvész. Ehhez képest az igazságügyi bizottság azon módosítást vette fel a törvényjavaslatba, hogy halálozás esetén a személyváltozás pusztán bejelentendő a ministernek, de másrészt miután ép halálozás esetén előfordulhatna az az eset, hogy akár végrendelet, akár törvényes öröklés útján netalán egy külföldire száll át ezen engedélytulajdonjoga, a ministernek jogában álljon — különösen sokszor netalán indicálván ezt a nemzetközi viszonyok — hogy ilyenkor a külfölditől elvonatkassék az engedély, minden esetben azonban követelhesse a minister azt, hogy a külföldi
