Képviselőházi napló, 1887. V. kötet • 1888. május 8–junius 21.
Ülésnapok - 1887-106
106. országos ülés május 28-án, hétfőn. 1888. 109 figyelmét rövid időre igénybe venni, teszem azt nemcsak azért, mert ily fontos, ugy államháztartásunkra, mint összes gazdasági életünkre messze kiható törvényjavaslattal szemben szavazatomat indokolni óhajtom, hanem teszem azt azért is, mert egynémely nézetre, mely a szőnyegen levő kérdés discussiója alkalmából felszínre került, igénytelen reflexióimat megtenni kívánom. S midőn ezt teszem, köszönettel elismerem azt, hogy az előadó urnak szakszerű, fölötte instructiv és az egész anyagot felölelő előadása mindkét irányban tetemesen megkönnyítette feladatomat. T. ház! Azon általános elismerés mellett, melyben azon alapelvek részesültek, melyeknek depositariusaként az előttünk levő törvényjavaslat jelentkezik, csak röviden fogom azokat érinteni. Ellenvetés nélkül elismeri mindenki, hogy nincs adótárgy, mely a fokozottabb államháztartási szükségletek kielégítésére alkalmasabb, nincs adótárgy, mely a magasabb megadóztatást könynyebben elviselhetné s melynek magas megadóztatása ugy erkölcs-politikai, mint egészségügyi szempontból indokoltabb lehetne, mint a szesz; de mindenki méltányolja a törvényjavaslatban nyilvánuló azon igyekvést is, hogy a csaknem tönk szélén álló szeszipart ismét felvirágzásra igyekszik juttatni és én abban, hogy a javaslat, daczára a fokozott pénzügyi igényeknek, melyeket a nem keresett, hanem az elementáris erővel reánk kényszerített helyzet teremtett, a termelési viszonyokat sem téveszti szem elől, hogy ezen szempontot az elodázhatlan pénzügyi követelményeknek nem rendeli alá, hanem coordinálja azoknak, hogy azon van, miszerint ezen adó olyan legyen, mint a magasba emelkedő pára, mely termékenyítő esőként ismét a tőidre száll, ezekben, mondom, látom én a tör vén yj avaslatnak oly fénypontját, mely részére eddig követett adópolitikánkban kimagasló állást biztosít. A czélba vett adó, t. ház, szakít számos pénzügy-politikai traditióval és azon összefüggést, mely az adó és a gazdasági viszonyok között létezik, plasticusabban tárj'a elénk, mint akármely eddigi adótörvény, pedig a pénzügyi helyzetnek lidércznyomása a gazdasági és iparérdekeknek kisebb mérvben való méltánylását is indokoltnak tüntethette volna fel. Mily kényelmes helyzetet teremthetett volna magának a kormány, ha javaslatában azon aspiratiókat fel nem kelti, melyeknek nem épen épületes ellenharcza még a minap is a javaslat sorsát kétségessé tette. A czélba vett adó, t. ház, mélyen belenyúl a termelési viszonyokba, a nélkül, hogy a termelést prohibitálná; belenyúl a szabad concurrentiába, de csak annyiban, a mennyiben a túltermelést megnehezíti; nem taxálja az árt és mégis annak képzését a szeszipar fejlesztése érdekében befolyásolja; tekintettel van a szesziparnak nemcsak a gazdasági culturát terjesztő voltára, hanem a számba vett fogyasztási csökkenés által annak erkölcsrontó hatását is fékezni kívánja. Mindez szokatlan és a chablonszerü doctrinát ki nem elégíti, azonban vannak bizonyos gazdasági viszonyoknak oly immanens törvényei, melyeket egy bármily nagyra nőtt doctiinarismus procrustres ágyába szorítani nem lehet. (Helyeslés jobbfdől.) A szabad Svájcz, melyet bizonyára mercantilisticus gazdasági felfogásokkal senki sem fog vádolni, elfogadta a szesz-monopoliumot, mindazon ellenvetések daczára, melyek elméleti szempontból a monopólium ellen felhozattak, azért, mert csak ez utón véli az alcoholismus kártékony hatását megfékezni. Miért indulnánk épen mi jelszavak után akkor, midőn látjuk, hogy egy összes gazdasági életünkkel számtalan szálakkal egybefűzött ipar a tönk szélén áll és az érdekkörök a szesziparban beállott hanyatlással szemben az önsegély terére lépni képtelenek? Pedig, t. ház, ma ily viszonyokkal állunk szemben. Eddig követett szeszadó politikánknak annak idején kétségtelenül voltak előnyei, ma azonban csak annak hátrányait tapasztaljuk. Az 1884. évig dívott átalányozási rendszer a szeszipar fejlesztésének szolgálatot tett ugyan az által, hogy a technicai haladást praemiálta, de egyszersmind melegágya volt az anyagpazarlásnak ; elősegítette mesterségesen a túltermelést, függőségbe hozta a belföldi árt a folytonos hanyatlásnak indult világpiaczi áraktól és kiszolgáltatta a kis szeszfőződéket, különösen a gazdaságiakat, a nagy gyáriparnak és valóban ezen adósystema felett már azért is kell pálczát törnünk, mert annak lényegét az adókijátszás képezi és mert úgyszólván a kincstár megrövidítését törvényileg megengedte. Az 1884-iki törvény az előbbivel szemben haladást jelzett, mert legalább részben tért át a termelési adóra ; de mert az átalányozást is fentartotta, állampénzügyi szempontból kedvező eredményhez nem vezethetett és csak az osztrák gazdasági gyáraknak kedvezett, a hol ezen főzdecategoriák sokkal erősebbek és a mieinknél sokkal szerencsésebb viszonyok között dolgoznak. Egy pillantás a szeszadó statistikájára szomorú illustratióját fogja adni állításom valódiságának. A törvényjavaslat indokolása kimutatja, hogy nálunk a szesz aránylag 5—8-szor kevesebb jövedelmet hoz, mint az itt számba vehető többi államban, hogy nálunk az 1884—1887. évek átlaga szerint fejenkint 66 3 A<>kr. szeszadó esik, holott Oroszországban 4 frt 90, Angliában 4 frt 49, Amerikában 3 frt 40, Francziaországban3frt32kr.;pedig a szeszfogyasztás nálunk aránylag nem kisebb,
