Képviselőházi napló, 1887. IV. kötet • 1888. február 13–május 5.
Ülésnapok - 1887-95
95. országos ülés ápriis ezt tenni: „a három utolsó sorozási évfolyambeli póttartalék". (Élénk helyelés és éljenzés.) Tibád Antal jegyző (olvassa): Az első szakasz első sorában e szó helyett: „legifjabb" tétessék e szó: „utolsó". Törs Kálmán jegyző: Helfy Ignácz! Helfy Ignácz: T. képviselőház! E törvényjavaslat első szakaszához egy módosítványt óhajtok benyújtani, a melylyel felfogásom szerint ki lenne egyeztetve a két ellentétes felfogás, mely az általános vita alkalmával a házban nyilvánult. (Halljuk !) Elég lenne ugyanis téve azon czélnak, melyet a kormány a törvényjavaslat által el akar érni, t. i. hogy a létszám emelése lehetséges legyen és mégis el lenne érve a czél is, hogy a parlament jogköre nem csonkittatik. Én és elvbarátaim a múltban több izben bebizonyítottuk, hogy birunk legalább is annyi érzékkel a haza védelmének szükséglete iránt, mint önök. Nem szükséges itt elősorolnom mindazon törvényjavaslatokat, melyekhez, habár nagy terheket róttak a nemzetre, készséggel és egyhangíilag hozzájárultunk. (Ugy van! a szélső baloldalon.) És ha ma a t. kormány azt mondja nekünk, hogy múlhatatlanul szükség van arra, hogy a jelenlegi létszám emeltessék, ily alakban mi ép oly készséggel hozzájárulnánk, a mint hozzá járultunk a múltban, az általam jelzett törvény javaslatokhoz. De önök nem ezt kívánják, hanem azt kívánják tőlünk, hogy az országgyűlés adja ki a maga köréből a katonamegajáulás jogát, a szolgálati idő megállapítását és engedje ezt át állandóan, úgyszólván örökbe — már a meddig bizonyos dolgokban az örökösség tart — a kormánynak, (Ugy vanl a szélo haloldalon)még pedig nem speeialiter a magyar kormánynak. E ' körül forog a kérdés. Megvallom, hogy daczára annak, hogy e törvényjavaslatban tervezett törvényes intézkedés már magában véve egyike a legsúlyosabbaknak, melyeket az újabb időben hoztunk, mert belenyúl a nemzet közgazdasági érdekeibe, a nép jólétének körébe, mindazonáltal szemben a rendkívüli helyzettel, meg tudnék vele barátkozni; de ahhoz hogy ez az országgyűlés, a mely különben is igen fontos functioiban van megcsonkítva, most ezen utolsó jogáról is lemondjon, szerintem, magyar ember nem járulhat, (Helyeslés a szélső baloldalon.) Engedje meg a t. túloldal, hogy e kérdést illetőleg csak két dologra figyelmeztessem. Azt olvastam épen ma egy kormánypárti lapban, hogy nagy tévedés az ellenzék részéről azt mondani, hogy az országgyűlés kiadja a maga kezéből a jogot, hisz az országgyűlés adja a felhatalmazást a kormánynak; tehát a forrás mindig az országgyűlés marad és ugyanazon országgyűlés, mely most ezen törvényt meghozza, azt, ha megszűnik a szükség, egymás törvénynyel megszüntetheti. Ez nagy 28-án, szombaton. 1888. 33| önámítás. Eiőször ne méltóztassanak feledni, hogy a mit egyszer a hadügyi kormányzatnak egy nemzet átadott, azt annak kezéből egyhamar vissza nem kaphatja. (Ugy van! a szélső baloldalon.) Ha rákerül a sor a védtörvény revisiójára, ezen concessio alapján a hadügyi kormányzat igyekezni fog még további jogokat is elszedni, (Ugy van! a szélső baloldalon) de az bizonyos, hogy abból, a mit most kezébe adnak, egy hajszálnyit sem fog engedni. Es ne méltóztassanak feledni azt sem, hogy ez nem lesz oly egyszerű törvény, mint más. Tény, hogy ezt ép ugy megváltoztathatjuk, mint más törvényeket, de hosszú élettapasztalat tanított bennünket arra, hogy az önök felfogása szerint ez nem ugy megy, mert ez közös törvény lesz és ha kis idő múlva be is látják e törvény veszedelmes voltát, ha meg is fogják bánni, a mint bizonyos, hogy meg fogják bánni, hogy e törvényt megszavazták, elő fognak állni és azt fogják mondani: hiszen belátjuk, hogy megkell változtatni, de nem lehet, mig odaát nem akarják, mert közös törvény, már pedig lehetetlen, hogy a közös hadseregnek kétféle törvénye legyen s az egyik Magyarországon egyik módon, a másik Ausztriában másik módon intézkedjék. Ez az egyik, amire önöket előre figyelmeztetni bátor vagyok. És aztán legyen nekem megengedve egy általános figyelmeztetés. (Halljuk!) Eégi közmondás, pedig alig ismerek ennél hazugabb közmondást, hogy a história a népek mestere. En ezt, legalább magunkról, nem állíthatom; mi vajmi keveset tanulunk a históriából, de koronkint mégis jó a multakra visszaemlékezni. Hiszen az 1867-iki kiegyezés nem a legelső a magyar történelemben, volt már többrendbeli kiegyezés, kibékülés, békekötés és rövidebb vagy hosszabb idő múlva mégis beálltak a eatastrophák. Miért ? A ki kissé tanulmányozza történetünket, nagyon jól tudja, hogy azon kiegyezések onnan származtak, hogy bizonyos bécsi körök épen a kiegyezési aetákat szokták íelhasználni arra, hogy kizsákmányolva a nemzet lelkesedését, loyalitási érzelmeit, lépésről-lépésre, úgyszólván napról-napra egy-egy sarkalatos jogát meggyengítsék, megcsonkítsák. A nemzetnek, fájdalom, voltak mindig apathicus korszakai, midőn sorsába belenyugodott, de azután mégis előállt egy perez, a midőn a nemzet észrevette, hogy alkotmányának sánczai már annyira összeszorultak, hogy alig birt bennök lélekzeniés akkor elkiáltotta a „netovább !"-ot, a minek következményeiért azután nem azok felelősek, a kik erre figyelmeztettek, hanem felelősek azok, a kik e figyelmeztetésre nem ügyelve, aloyalitásálczime alatt adtak fel egyik jogot a másik után. (Zajos helyeslés a szélső baloldalon.) Ennek folytán bátor vagyok a következő módosítványt benyújtani. (Olvassa:) »Az l.§. első bekezdése helyett a következő szöveget ajánlom el42*
